Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

P. Madar Ilona: Alsó-Garam mente földművelése

II. NÖVÉNYEK VETÉSE ÊS GONDOZÁSA 1. Vetés Amíg nyomáskényszerben művelték a földet egy határba mindig búzát vetettek. A századfordulón vastag szárú, nagykalászú, tiszavidéki búzát vetettek. Utána a székácsi terjedt el, az vékonyszalmájú, kiskalászú, de jól bokrosodik, sűrűre nő. A bánkutyi — bánkúti — hasonló a tiszavidékihez, csak ennek még nagyobb a kalásza, de mivel ritkán nőtt nem szerették. Napjainkban tokatlan, kalásztalan-búzát vetnek. A búzahatárba vetették a rozsot, mindössze egy-két keresztre valót, ebből készült a kötél. Nádrozsot termeltek, „olyan kemény volt a szára, mint a nádé". Ha a búza egy része kiveszett — kifagyott — vagy elvitte a tavaszi áradás, árpát vetettek rá, ezt nevezték kétszeresnek. Az árpahatár másik részére takarmányárpa került. A köles régi vetemény volt itt, a vizsgálható időszakban már csak a vízjárta esztendőkben hasznosították így a későn felszabadult területet. A kukorica elterjedésekor a nyócsorost ültettek. Az első világháború után bejött a lófogú, a fehérszemű és a száznapos, másnéven a piroscsövű. A burgonya az ültetések határába került. Előbb csak kikkrumplit ültettek, utána cserhajút, rózsát, és sárgát is, ez utóbbit marhakrumpli néven is emlegették. Takarmányrépát mindig termesztettek mióta visszaemlékeznek, sajt- és karórépa néven emlegették. A múlt század végétől a cukorrépa termelése is meghonosodott. Kézi vetés. Bény (1974). „Sorhúzó". Kőhídgyarmat (1974). 373