Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

Hoffmann Tamás: Erdő és kultúrtáj – Európai vázlat

dás okszerű kezdeteinek minősíthetünk, újabb támadás indult a fák ellen, ráadásul most már nem a parasztok tarolták le az erdőt, a fákat az ipar növekvő szükségletei miatt vágták ki. Ezért a sok panasz, ami a falvakban készült egykori feljegyzésekből kiolvasható — Angliában, Franciaországban, a német tartományokban vágy történetesen a Habsburg-birodalom különböző nyelveken beszélő alattvalói körében. Erről panaszkodnak ekkor a magyar jobbágyok is. Végül is a történtek mögött ott húzódott a szaporodó népesség nyomása, s meglehet, ez volt a legfőbb biztosítéka a változásoknak. Európa a szántógazdaság átalakulásának korszakában egyáltalában nem tartozott azon földrészek sorába, melyek magas laksűrűségükkel hívják fel magukra a figyelmet. Kelet-, Dél- és Délnyugat-Ázsia mindig magasabb értéket valósított meg, ami a hordalékos folyam völgy ékben kifejlődött öntözéses gazdálkodásnak volt elkerülhetetlen következménye.

6 Ázsiában a kereszténység kezdete óta eltelt ezer év alatt szinte nem is változott semmit sem a lakosság lélekszáma (184 millióról 172 millióra csökkent, amiben a látványos fogyás a Közel-Keleten következett be: 34 millióról 22 millióra süllyedt alá). De később, az 1500-as évekre Ázsia lélekszáma már 210 millióra nőtt, amiben a főszerepet Kína játszotta (itt a lakosság csaknem megduplázódott), miközben a Közel-Kelet népessége tovább fogyott, másfél évezred alatt a fele lett egykori önmagának (15 millió). Ezzel szemben Észak-Afrika 1 millió lakosa meghatszorozódott és ezt a látványos emelkedést főleg az arab korszakban érték el. A Földközi-tenger másik oldalán, azaz Európában mindössze megkétszereződött másfél évezred alatt a népesség (39 millióhoz képest 82 millió lett, de 1340 táján még ennél is magasabb volt: 90 millió, aztán a 14—15. század járványai, valamint a paraszti rebelliók és egyáltalában a hosszan tartó háborúk, a telepítések stb. nyugtalan évei sehol sem kedveztek a népszaporulatnak, a népesedési görbe tehát lehanyatlott). Másrészt az európai változások döntően a dél fokozatos kiürülését, illetve Északnyugat- és Közép-Európa korántsem látványos, ám feltartóztathatatlan népességnövekedését segítették elő. A kelták lakta római tartományokban történetünk kezdetén talán 4 millió ember élt, a 14. században pedig ennek több mint a háromszorosa. Angliában vagy félmillió lehetett a bennszülött és ez a népesség a 14. századra meghétszereződött, akkor már meghaladta valamivel a 3 milliót A mediterrán övezetben a gabonatermesztés elsősorban a medence nyugati felében volt mindig is jelentős, itt a gazdaságilag hasznosított területeknek csaknem a felét szántják ma is, kert viszonylag kevés díszlik — legalábbis a medence keleti feléhez képest. Ugyanakkor az ókorban a keleti övezet népességkoncentrációja — a nyugati részhez képest — magasabb volt, ám ez később, a korai középkorban és a középkorban sokat veszített tömegeiből. Az itt történtekkel ellentétben az Ibériai-félszigeten, Dél-Franciaországban és Itália északi részén úgyszólván strukturális átalakulás nélkül élték meg (főleg vidéken) a középkori hétköznapokat. A legnagyobb veszteség a római császárkor és a Karoling-kor közötti időszakra tehető, mikor csaknem kétharmadával csökkent a lakosság Európában, de délen (és azon belül délkeleten minden második, harmadik ember eltűnt, jelezve a gazdasági pangás következtében csökkent eltartóképesség hatását. A 10—14. század között Itália lakossága 5 millióról 7—8 mil6 BRAUDEL, 1985. 32—42.; GRIGG, 1980. 16—18.; REINHARDT—ARMENGAUD— DUPAQUIER, 1968. passim.; SCHOTT, 1962. 355—76.; WIGLEY—INGRAM—FARMER, 1981. passim. 78