Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

Hoffmann Tamás: Erdő és kultúrtáj – Európai vázlat

nyéknek —, a 16. századtól kezdve azonban már csaknem minden faluban főztek sört és a parasztok nem csak lakodalmakon nyakalták a habzó nedűt. Meglehet szántóföldjeik terjedelme sokfelé csökkent. Franciaországban a középkor alkonyán kevesebb volt az erdő, mint a 16. századot követően. Németországban csak a 19. század ipari társadalmának előestéjén növekedett ismét a vetésterület a középkorvégi méretekhez viszonyítva. A szántóterület intenzívebb hasznosítása, a nyomáskényszer és az élenjáró urbanizált övezetekben a vetésforgó, a trágyázás, a talajművelés fundamentális átalakítása (szerszámoktól kezdve a fogatoláson át az éves termelési ciklusba való beilleszkedésig) mindmegannyi újítás kontinensünk múltba süppedt agrárkultúrájában. Ezeknek segítségével eleinknek sikerült (bár mindössze egyharmad részén a kontinensnek) magasabbra emelni a kalóriafogyasztást a többi kontinens agrárövezeteihez (és Európa perifériájához) mérten. Az innovációknak köszönhetően felesleges készleteket is felhalmoztak. Ezeket azonban rendszeresen értékesítették. A bor és az élőállat után a gabona is olyan árucikk lett a 16—17. századtól kezdve, amit parasztok állítottak elő és — legalábbis nyugaton, meg Európa közepén — maguk is adtak el a városok piacterein. Ha a középkor alkonyán az elvetett magnak 4—5-szörösét takaríthatták be a haladottabb gazdálkodású övezetekben, a rákövetkező két-három évszázadban ezt a mennyiséget már meg is duplázták; egyidejűleg viszont a perifériákon is elérték a 3—5-szörös termésmennyiséget.

5 Hogy a történtek ellenére (legalábbis a lombhullató erdőövezetben) nem agrárérdekek miatt ért el csúcspontjára az erdők — régi értelemben vett — oktalan pusztítása, az egyrészt a földesúri regulációknak, sőt királyi törvényeknek és rendeleteknek köszönhető, másrészt annak, hogy hovatovább az ipar szükségletei f ontosabbak lettek, mint amire hivatkozva a parasztok baltához nyúltak és megritkították az erdők fáit. A kovácsok, a faszénégetők, az ácsok, az épületek, a hajók, csaknem valamennyi szerszám (hiszen a fémalkatrészeket leszámítva minden fából készült!) és a bányák dúcolása mind-mind növekvő mennyiségben emésztették a faállományt. Egy-egy falu épületeihez egy kisebb erdőt vágtak ki, s egy-egy kastélynak egy másik erdő esett áldozatul. Ráadásul ezeket a fadarabokat két-három emberöltő után mindig ki kellett cserélni, bár amortizációjuk az épületekben jóval lassúbb mint a hajókon vagy a szárazföldi járművekben, nem is szólva a szinte emberöltőnként tönkremenő szerszámokról vagy a háztartások eszközeiről, továbbá a mindennapi használatú bútorokról. Ezért már a késő-római császárok korában rendelkezéseket foganatosítottak a hivatalnokok, mivel azt igyekeztek elérni, hogy a birodalom alattvalói különböztessék meg egymástól az épületfát adó erdőt attól, ahol tűzifát nyernek, és attól, ahol a jószág legelhet. Ezekhez a distinkciókhoz később is ragaszkodtak. Az élet nemigen változott — legalábbis az erdőkben. Favágók, furfangos pásztorok, tűzifát tolvajló parasztok mindenütt akadtak ... Ha hipotetikus értékkel egésznek vesszük az őskori erdőállományt, annak felét a középkor végéig tarolták le váltakozó érdekeknek engedelmeskedve. Később, az elmúlt három-négy évszázadban az ipar szükségletei szerint alakult az erdők sorsa, másszóval ekkor vágták ki a megmaradt állomány felét! A múlt században pedig a megkövesedett fák következtek, a szénvagyon, ez azonban már kívül esik a mostani áttekintés határain. Ehelyt azt kell nyomatékkal hangsúlyoznom, hogy minden szabályozás és tiltás ellenére, mit az erdőgazdálko5 ABEL, 1962. 95. skk.; SLICHER van BATH, 1963/b. 77