Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

†Sztrinkó István: Paraszti tájalakító tevékenység a Duna–Tisza közén (vázlat)

ben" — írja ERDEI a Futóhomokban

13 (1. kép). A kényszerűség és a paraszti találékonyság valóban számos újítást honosított meg a homoki földművelésben. Ezek legnagyobb része a föld elegyengetéséhez kapcsolódik, hiszen egyegy birtok területén nem csak sík részek, de nagyon gyakran buckák is előfordultak. A homokdomb elegyengetésének egyszerű módja volt az, amikor ásóval megbontották, vagy megszántották a buckát és a böjti szelekre bízták a homok elsodrását. Gyakoribb volt, s egyben szegény emberek vállalkozása is, amikor deszkákat fektettek le, és talicskákkal hordták a homokot a dombok közötti mélyedésekbe. A vékony termőréteg megóvására más eljárást alkalmaztak. A buckába árkokat ástak, ahonnan a homokot a mélyedésbe hordták, majd az árkok közötti falakat ledöntötték és elegyengették. így mindkét részbe jutott a kevéske termőföldből is.

14 Ehhez a munkához Szeged környékén egy sajátos teherhordó eszközt, a kétkerekű, lóval vontatott bakityot használták, amelynek külön előnye volt, hogy nem csak könnyítette a homokhordást, de mivel le lehetett róla billenteni a terhet, gyorsította is.

15 A múlt század utolsó harmadától Szeged felől terjedt el a földgyalu paraszti változatának is tekinthető hegyhúzó használata. Alkalmazásával szegedi földön és az egész Kiskunságban találkozunk. TÁLASI István szerint Kiskunfélegyháza környékén az 1890-es évektől kezdett elterjedni ez az eszköz, amelynek készítői bognárok, kovácsok voltak. NAGY Dezső ehhez hozzáteszi, hogy a hegyhúzót ügyes barkácsolók is elkészítették kovács közreműködésével.

16 A Homokhátságon a Kiskunságtól délre Kecelig találkozunk a szerszámmal, de nem volt ismeretlen Kecskemét környékén és a lajosmizsei tanyavilágban sem.

17 Általában „110X180 cm-es felületű, lapátszerű alkalmasságként kell elképzelni a hegyhúzót", melyet lóval vagy ökörrel húzattak. „Hátul rövid két nyelénél fogva szabályozta a vele dolgozó ember a működését. Vékonyan engedte a földbe, majd a megfelelő mennyiségű homokot a kívánt helyre vitte, ott leborította a tengelyen forgó platóról. A hegyhúzó élét, amelyik a kopásnak legjobban ki volt téve, vaslemezzel borították be."

18 Egyes változatokat ládaszerűen képeztek ki, vagy lapjukat teljes egészében vasból készítették (2. kép). A homokföldek termőre fordítása a buckák elegyengetése szinte emberfeletti teljesítményt követelt az új honfoglalóktól. Jól érzékelteti ezt a heroikus munkát egyik írásában a kiskunsági népélet alapos ismerője, SZALAY László. „Nappal a lovacskákkal húzatta a dombot a völgybe— hogy talajt egyengessen a szőlőnek ... S éjjel, midőn az igavonók új erőt gyűjtöttek — ő deszkaszálösvényt fektetett a süppedő homok árjára — és holdvilágnál talicskázgatott.. ,"

19 A hegyhúzó hatékonyabb eszköz volt ugyan a talicskánál, de hátránya, hogy teljesen eltüntette a termőréteget. Ugyanakkor pedig csak vonó jószággal rendelkezők engedhették meg maguknak 'használatát. Többféle eljárás és eszköz is kialakult az elegyengetett homokterületek 13 ERDEI Ferenc 1977. 192. 14 JANÓ Ákos 1982. 62—65. 15 JUHASZ Antal 1968. 99—108. 16 NAGY Dezső 1956. 91—101. és TÁLASI István 1977. 179—200. 17 NAGY Dezső 1971. 72—76. és BÁRTH János 1974. 100. 18 BELLON Tibor 1984. 556. 19 ZALAI SZALAY László 1943. 149. 68