Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

†Sztrinkó István: Paraszti tájalakító tevékenység a Duna–Tisza közén (vázlat)

tak arra, hogy a homok méginkább follyon, továbbra az ilyenektől büntetés terhe alatt eltiltatnak", nem vezethettek igazán sikerre.

7 Komoly eredményeket a 18. században mindenekelőtt az erdősítéstől vártak. A nagyhatárú városok, Szeged, Kecskemét, s a Kiskun Kerület is erőteljesen szorgalmazta a faültetést, az erdők telepítését. Kiskunmajsán 1800-ban Bedekovich Lőrinc geometra valóságos ismeretterjesztő előadást tarthatott a publikáció után, hiszen ,,a népnek érteimessen ki magyarázta, hogy a ujjonand kirendelendő erdő plágában mitsoda nemű fákat és mi némü serénséggel kelletik ültetni és abbul mi némü hasznokat lehet várni". A topolya, jegenye, fehér nyárfa, szil, akác- és fűzfa, valamint a kökény és rekettye bokrok csemetéi szerepeltek a javaslatban.

8 A fiatal erdőtelepítések védelmére is nagy gondot fordítottak. Jánoshalmán pl. 1815-ben az erdei gyep legeltetését csak úgy engedélyezik, hogy „minden 50 juh után egy hold homokot ágakkal emberül elültetni tartoznak", korábban pedig egy juhászt, aki kivágott egy fiatal fát, 6 forintra és 12 pálcaütésre büntettek.

9 Kiskunhalason 1801-ben Felső-Balota egy részét osztották ki erdősítésre, s nem csak a homok megkötése miatt, de azért is, hogy a lakosok tűzifához jussanak.

10 A Kiskunságban ugyanis a tűzrevaló megszerzése mindig nagy gondot jelentett — elsősorban az erdők hiánya miatt —, s így nem véletlen, hogy szinte minden éghető anyagot, a tőzeget, szalmát, rőzsét, nádkutut és gyékényt egyaránt használták. A lakosság igényeinek igazságos kielégítése miatt jött létre Kunszentmiklóson az 1786-ból ismert „Gazosító Bírák" intézménye is.

11 Szánkon, Móricgáton a 19. század derekán ugyancsak az erdőtelepítést tartották a leghatékonyabbnak a homok megkötésére, mely egyéb haszna mellett arra is szolgált, hogy rossz idő esetén enyhelyt adjon a pusztán tartott jószágnak.

12 A 19. század második felében a homokkal folytatott harc másmilyen formát öltött. Ebben az időben tagosították a kiskunsági települések határait, osztották fel külső pusztáikat, s a nagyobb városok határában is rohamosan nőtt az öröktulajdonú kisbirtokok vagy hosszúlejáratú bérletek száma. Ekkor teljesedik ki igazán a homokkal vívott küzdelem, s ugyanakkor ez a tanyásodás legintenzívebb időszaka is. E két folyamat erősen kötődik egymáshoz, mintegy feltételezi egyik a másikat. A birtokára települő tanyai gazda és családja előtt az az elsődleges feladat állt, hogy termőre fordítsa a homokföldet. Az azonban hamar kiderült, hogy a földművelés hagyományos eljárásai, eszközei itt nem használhatók maradéktalanul, új eljárásokra, szerszámokra van szükség. Ez magyarázza azt a tényt is, hogy az ország más részeiről idetelepülök közül sokan — akik a kötöttebb talajokon megszokott eljárásokat akarták alkalmazni —, néhány év után feladták próbálkozásaikat a homokon és továbbköltöztek. A népi etimológia szerint ennek a menekülésszerű elköltözésnek az emlékét őrzi a Jánoshalma, továbbá a Pirtó melletti Illancs határrészek neve. „Sehol annyi kis szerszámot és munkaalkalmatosságot nem láthat az ember, mint ezen a vidéken. Hegyes kis karók, ásók, széles és keskeny kapák, karaszolók és faápoló szerszámok, talicskák, targoncák és húzós kis kocsik mind a közelharc fegyverei, amelyeket kisemberek használnák a nagy elemmel szem7 SZABÓ Kálmán 1934. 6. 8 ZSIDÓ Péter 1940. III. 91—92. 9 KARSAI Ferenc 1974. 79. 10 JANÓ Ákos 1965. 95. 11 SZTRINKÓ István 1987. 95. 12 JANÓ Ákos 1982. 60. 67