Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

Paládi Kovács Attila: Szlovák falvak szénagazdálkodása Pest megyében és az Északi-Középhegységben

Rendszerint 5—6 kocsi szénát tesznek egy kopába, amit a karó körül forogva állandóan taposnak, s amely a csúcs felé haladva fokozatosan elszűkül. A kazal formát nem szeretik, mert azt tartják, hogy a stoh-ban több széna elrothad. Akinek több terem, inkább 2—3 kopában tárolja (4. kép). А кора tetejére gyenge, csátés szénát tesznek és leszorítják pauzinky-nek nevezett, párosával összekötözött, kb. 3 m hosszúságú, gyermekkar vastagságú, hajlékony husánggal. A kopát Bükkszentkereszten és Pilisszentléleken is körül szokták rakni dorongokkal, hogy a tehenek, illetve a szarvasok ne férjenek hozzá (5—6. kép). A megülepedett szénakopából a takarmányt vagy apránként tépdesték ki kézzel és egy horog segítségével, vagy éles szerszámmal vágtak le belőle egy darabot. A Zempléni-hegység és a Bükk szlováksága kizárólag az előbb említett, archaikus eljárást ismeri. Bükkszentkereszten egyik végén horgas eszközzel, somfából készült kvacka-v&l tépdesték a kopából a szénát. Nagytarcsán szintén kvacka a neve, de a szerszám horgos része vasból készül, amihez egy 100—120 cm hosszú fanyél csatlakozik köpűs felerősítéssel. Még sok helyen megtalálható, de az utóbbi két évtizedben már nem használják. Pilisszentléleken hácik a szénahúzó horog neve, készül kizárólag fából is és vasból is, fa nyéllel. Nyelére vasból csináltatnak a kováccsal egy fogantyút is, azt megragadva nem csúszik ki markukból a nyél. Pilisszentlászlón a gazdák többsége fanyeles, vasból készült klucka-t (gamó) használ. Nagytarcsán és Pilisszentléleken leginkább nyeléről levett kaszával szokták a boglyákat lemetszeni. A kasza fülét és másik végét ronggyal tekerik körül, hogy jobb fogás essék rajta. így is igen nehéz munka, nagy férfierő kell hozzá. Azonban a pilisi, Pest környéki szlovákok ismernek egy lábbal taposható, fanyéllel ellátott szénavágó szerszámot is. Pilisszentléleken csupán 5—6 gazdának volt ilyen noznice-je, akiktől a szomszédok is kölcsön szokták kérni. A helyi kovács nem értett a készítéséhez, a gazdák vaskereskedésben vásárolták. A szerszám kétágú vágórésze lefelé fordított tulipánra emlékeztet, s állítólag volt félhold formájú szénavágó is. Nagytarcsán a noznice főként tulipán alakú,, de a fecskefarkas forma is előfordult. Pilisszentlászlón az eszköz neve noze, formája szerint a „fecskefarkas" típusba sorolható. Kifejezetten a széna tárolása végett emelt építményei a vizsgált szlovák lakosságnak nem voltak. Mindenütt kihasználták viszont a padlásteret. Ismeretes ez a tárolási eljárás a Zempléni-hegységben (Kishuta, Nagyhuta, Vásághuta),

47 s magunk is ezt rögzítettük Bükkszentkereszten. Ott a lakóház és az istálló egyvégtében elhelyezkedő padlását (pojt) használták szénatárolásra. Nagytarcsán csak az istálló (staja) fölött van sení pallas, ahol rendszeresen tárolnak 2—3 kocsi szénát. A tetősíkból kiugró ajtóval ellátott, nyeregtetővel vagy féltetővel fedett kis építményt magyar szóval szénahányónak nevezik. A padlásról a szénát egy lyukon át az istálló (staja) sarkában deszkából emelt, seniec nevű tárolóba szórták le. A 120 X 200 cm alapterületű senzec-ben 2—3 napra elegendő széna fért el. Onnan kézzel, villával rakták a lovak számára a falra szerelt rácsba (rebrina), vagy a tehenek jászlába (jaslé). Pilisszentléleken a mezőről télen behordott szénát is az istálló (mastal fölötti padlásra (slov. palláé) rakják fel a szánkóról. A tetősíkból kiemelkedő, ajtóval ellátott schlopec rendszerint féltetős. A padlásról a szénát a mastal egyik sarkában lévő ketrecbe (priklaník) szórják be a szénát, onnan teszik a jasleba és 47 BALASSA I. 1964, 162. 628