Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

Paládi Kovács Attila: Szlovák falvak szénagazdálkodása Pest megyében és az Északi-Középhegységben

a rebríkhe. A priklaűík általában kicsi volt naponta kellett a padlásról feltölteni szénával. Pilisszentlászlón régen a lakóház padlásán is tartottak szénát, az istálló (mastaj) padlásán (povál) ma is tartanak. Akár 8—10 kocsi szénát is felraknak rá a nyár folyamán a zacMopecnek nevezett szénahány ón át. Itt is ajtóval ellátott, a tetősíkból kiemelkedő építmény volt, kis nyeregtetővel fedve (7. kép). A poval-ról a szénát vagy poríusJca-ban a hátukon cipelték le az udvarról odatámasztott létrán lépegetve, vagy közvetlenül az istállóba dobálták le. Ezek többségének mennyezetén ugyanis az egyik sarokban egy nyílást hagytak erre a célra. E nyílás alatt helyezkedett el a kutnica-пак nevezett, deszkából készített szénatartó ketrec, ahonnan a szénát a jászolba (zljab) vagy a rácsba (hrebrík) adagolták.

48 A Zempléni-hegység, a Bükk, a Mátra szlovák falvaiban pajták, csűrök nem láthatók. Ezzel szemben Nógrádban és Pest megye északi harmadában sok pajta volt a szlovák parasztok birtokában. A gerendából ácsolt, zsilipéit falú pajtákhoz építve állt a plevinec, amelyben a takarmányul szolgáló pelyvát tárolták (Szügy, Vanyarc, Galgaguta).

49 * » * Sajnos nincs terünk arra, hogy a fentiekben bemutatott anyagot részleteiben analizáljuk. Arra sincs módunk, hogy összehasonlítsuk a hazai magyar és az alföldi szlovák vagy a szlovákiai szlovák szénagazdasággal. Mindez későbbi tanulmány tárgya lehet. Most meg kell elégednünk azzal, hogy a feltárt jelenségek alapján a hegyvidéki szlovák lakosság szénagazdálkodásának legfontosabb karakterisztikus jegyeire rámutassunk. Elsősorban azokra, amelyek az alföldi szlovákok gazdálkodásában nem lelhetők fel. E sajátságok többsége azokkal a természeti körülményekkel függ össze, amelyek között a hegyvidéki szlovákság él (domborzat, klíma stb.). A sajátságok másik része falvaik elzárt, izolált fekvésével magyarázható, ami kedvezett a szénagazdálkodás bizonyos archaikus elemei fennmaradásának. Ezek az erdőmunkából, ipari foglalkozásokból élő falvak szerény mértékű földművelő és állattartó gazdálkodást folytattak, szénatermésük volumene csekély volt. Permanensen takarmány, szalma és pelyva behozatalára kényszerültek, készleteiket más vidéken, más faluban vállalt részes munkával vagy pénzen (szénaként vagy fűként) vett takarmánnyal egészítették ki. Saját határukban a természeti réttípusok között igen fontos volt az erdei kaszáló. Az erdőkben főleg sarlóval vágták le a szénának való füvet is (kosák). Kaszájuk fő jellegzetessége a rövid penge. Szénamunkára csak kisgereblyét használtak, nagygereblyét és lovasgereblyét egyedül Nagytarcsán alkalmaztak szénagyűjtéshez. Az északi hegyekben a széna szárítása nem renden, hanem elhintve, illetve ágyasokba (post'elka) gyűjtve történik. A Zempléni-hegyvidéken a szénaszárító ágaskarók és gúla alakú állványok is hagyományosan elterjedtek. A széna szállítása háton vászonponyvába kötve hosszabb távokon szintén fontos eleme a hegyi szlovákság hagyományainak. Archaikus elemek a szénacsúsztató saroglyák (kakruőa, viae), és a széna csúsztatása faágon, illetve kötéllel átkötve. Nagyon régi, óeurópai 48 Zólyom vidékén, Dekys-en ma már csak a padláson tárolják a szénát. KUKA, P. 1971, 139—40. 49 KORPÁS E. 1933. MANGA J. 1960, 153. 50 SÍPOS István 1958, 232—325. 51 GREGOR F. 1975, 202—92. 629