Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

Paládi Kovács Attila: Szlovák falvak szénagazdálkodása Pest megyében és az Északi-Középhegységben

is. Tompa üllőn a kalapács élével, éles üllőn a kalapács fokával verték a kaszát (2. c. kép), A kaszaüllőt falusi kovácsoktól szerezték be, a kalapácsot inkább fúrókészítő vándorcigányoktól vették. Utóbbinak szalonnával, kenyérrel fizettek. A kalapácsba maguk készítettek rövid, kb. 20 cm-es nyelet, somfából. Az üllőt általában egy e célra tartott, szépen megmunkált üllőfába verték be használat előtt. Egyedül Bükkszentkereszten nem emlékeznek erre a tárgyra. Emlékezet óta csak a ЪаЪка-t hordták magukkal a vászonból készült szerszámostarisznyában. A ЪаЪка-t egy tuskóba, élőfa gyökerébe verték be, amikor a kaszát kalapálni akarták. Az üllőfa (2. kép) a Pilisben és Pest környékén hoszszabb és gondosabban megformált, mint Zemplénben. Pilisszentléléken gyertyánfából, Pilisszentlászlón hársfából (lipa), esetleg szilfából (brest) faragták maguk a gazdák, vagy a falusi bognárok. Az eszköz hossza 30 cm, átmérője 7—8 cm volt (2. d. kép). A zempléni Háromhután mindössze 18 cm a klepadlo hossza (2. e. kép). A kaszaélesítés eszközeinek gazdag és változatos a terminológiája, mint azt az alábbi táblázat mutatja: HáromBükkszt.NagyPilisszt.Pilisszt.huta kereszt tarcsa lászló kereszt fenőkő osla osliöka osla osla osla tokmány oselnik tulejka oselnik roh oselnik krbik kalapács mlatek mlatek klepác klepác klepác üllő babka babka babka babka babka üllőfa klepadlo klát'ik klát'ik klát'ik A két táblázat nyelvföldrajzi tanulságait nem nekünk kell levonni. Mindenesetre tanulságos a mlatek és a klepác szó földrajza, a tokmány nevei közül pedig a tulejka, a roh és a krbik szó. Ez a terminológia a közvetlen szóföldrajzi, szlavisztikai tanulságokon túl hasznos lehet a településtörténet számára is. A kaszálás módját több körülmény befolyásolja. Meredek hegyoldalon, bokroktól, fáktól akadályoztatva nem lehet rendesen kaszálni. Számít a növényzet is, hiszen a selyemfű (Nagytarcsán hodbabná tráva), a cigányfű (Pilisszentlélek, csak magyar nevét tudják) kaszálása sokkal nehezebb, mint a per je (pír) vagy a csaté (sarina) kaszálása. Ritkaf üvű, parlag kaszálón sokkal könnyebb a munka, nagyobb rendet lehet vágni, mint a dúsfüvű réten. Nagytarcsán a radok (rend) átlagosan 100—120 cm és közepes kaszás egy magyar holdat (1200 ü-öl) kaszál le egy nap alatt (na radok kosit'). Pilisszentlászlón és Pilisszentléléken a rad a parlagokon 150 cm-s a réten csak 100 cm (na radi kosieme). Bükkszentkereszten a radek kb. 100 cm. Nagytarcsán a rétek annyira elaprózódtak, olyan keskenyek voltak, hogy némelyik gazdának csak 1—2 rend széles rétje volt. Adatközlőnknek három dűlőben is volt egy-egy keskeny rétje. Ezek nagyságát aszerint emlegették, hány rend széles, hány pe.trence, vagy hány kocsi széna terem rajta egy évben. A rétdarabokat mindig hosszában kaszálták, A kaszálás során nem osztották fel szakaszokra, hanem egyszerre végig kaszálták, A kaszálás és a többi szénamunka is családi munkaszervezetben történt. A hegyvidéki szlovák gazdáknak — mint már mondottuk — nem volt annyi kaszálójuk, hogy rokoni segítségre szorultak volna, vagy bérmunkásokat kellett 620