Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)
Surányi Dezső: Az ugyeri eperfák. Egy elfelejtett gyümölcstermő faj termesztési hagyományai
tábornok az új telepesek megélhetését is segítve epreseket létesített, a szándékos fapusztítást halálbüntetéssel is sújthatták. Sajnos, az H737. évi török betörés azonban sok ezer fa végét jelentette, a spanyol és olasz telepesek menekülni kényszerültek. A temesvári kamara ennek ellenére a bevándorlóknak előírta, hogy iköteies mindenki 12 eperfát ültetni. Mária Terézia több rendeletet bocsátott ki a Helytartótanács útján; Szlavóniát szerette példának állítani a megyék előtt. 1768-ban a császárnő fiát, Józsefet tanulmányútra küldte, majd meghirdette a selyemtenyésztési tanfolyamot a fiatalok számára. Megyei kvótát állapított meg ; a fiatalok Solenghi iskolájába kerültek, akik az ismeretek birtokában az irányító szakemberek lettek. 1770-ben a Helytartótanács által kiadott rendelet értelmében a megyék évente kötelesek voltak jelenteni a fák számát és a gubótermelést. A legjobb eperoltványokat Mertinger pozsonyi kertész állította elő; a csemeték a megyei lerakatókba kerültek, amelyeikből a szegények ingyen kaptak. Nagy jelentőségű jogszabály volt a selyembehozatali tilalom, nem sokkal később ennek eredményeként (is), 1773-ban hat gubóbeváltó helyet nyitottak. A 70-es évek végétől valóban sokat fejlődött a hazai eperfatermesztés és selyemhernyó-tenyésztés; tíz tenyésztési kerületet jelöltek ki, úgymint Nyitra, Beszterce, Győr, Kassa, Munkács, Nagyvárad, Pest, Pécs, Temesvár és Zágrád városában. 52 felügyelő, 16 gyakornok és 25 eperkertész fogta össze a munkákat. Mária Terézia nagyon nagy figyelmet szentelt a selyemtermelésnek, II. József kevésbé tudta összefogni a birodalmi törekvéseket a selyempolitikában. Az 1800-as évek legelején már a tanítókat is igénybe vették az eperfa és a selyemhernyó titkainak feltárásában, sőt 1822-ben még a lelkipásztorok és a hittanárok is feladatul kapták a felvilágosítást. Hoffmann és Goldstein ismert felvásárló cégek kapták meg Bécstől a monopoljogot, ami igen nagy vihart kavart, csak nagy diplomáciai ügyeskedéssel tudott a kancellária elsimítani. V. Ferdinánd próbálkozásai a selyemhernyó tenyésztése terén nem hozta meg az eredményt, 1846-ban a társadalmi-politikai viszonyok gyökeresen megváltoztak. Széchenyi István szóban és könyvével 26 , majd Klauzál Gábor ár- és termeltetési rendelete nem hozott igazi változást, mert a szabadságharc eseményei megállították a tenyésztési kedvet. A szörnyűséges éveket követően, csak 1863-ban létesültek epreskedtek, de 1856-ban az útmenti fasorok ültetését rendeletileg szabályozták. A földművelési kormányzat 1872-ben elhatározta egy Selyemtenyésztési Intézet létesítését Tolnában, a szemcsekór (Noseuna bombycis fr. petrine) azonban súlyos kárt tett az állatállományban. Bezerédy Pál közreműködésével Széchenyi Pál földművelési-ipar-kereskedelmi miniszter 1884-ben olyan törvényjavaslattal állt elő, amely a korszerű selyemtermelés alapjait fektette le Magyarországon. A jogszabályt 1885. jún. 15-én adták ki (XXV. sz. tv.). Olyan körültekintő volt az állami szabályozás, hogy míg az epermagbeszerzést, a fák nevelését, a lombszedés tűrését, az epreskertek létesítésének körülményeit is meghatározták. A községek kötelmeit a 60-748-VII-i sz. földműv. ü. min. rendelet tartalmazta, így a 300 lelket számláló településekben is 400 D-öl eperfaültetvényt írtak elő; efölötti lakossági számnál pedig 1200—1600 D-öl volt a kötelezettség. 27 FENT (1930), KETTER (1937) és JESZENSZKY (1972)^ munkájából össze26 SZÉCHENYI István 1840. 27 KETTER 1937. 28 FENT I. 1930. 574
