Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

P. Madar Ilona: Alsó-Garam mente földművelése

eléje fogtak az igát, megpróbálták felállítani a szekeret, ha nem ment leszedték a rakományt és újra rakták. Az úton mindig kitérnek a téri elől az üres szekerek. Az előzni akaró egészen kitér. Két üres, illetve két teris szekér félig tér ki. A lovasszekér kitér a tehenes elől. A gabona leszedése a felrakással fordított sorrendben történik. A vizsgált időszakban még minden faluban általános volt területünkön a szirőn való szemnyerés, ezért ide rakták az asztagot. Az asztag alapján fajin négyszöllős — téglalap — alakú, fenekére szalmát, vagy gyülét raktak, hogy a kalász ne érjen a földre. Először kifelé fordított kévékkel körül rakták a falakat, félig egymásra rakott, lapos oldalukkal fektetett kévékkel. A két végen egy félkévényire kijebb tolták az alapot, így lett bikahomlokú az asztag. A kirakott oldalakat bevőgyelték, soronként haladtak felfelé. A feljebb kerülő kévesorokat a két oldalon kijjebb rakták, míg embermagasságig értek. Ott egy lyukat hagytak, odaállt a kéve feladogatója, minthogy a szekéren álló ember már nem érte el az egyre magasodó asztagot. A vőgyelés tömörítése is fokozódott, hogy az oldalkévék kifelé lejtsenek, másként beázott volna a rakomány. A közepe táján 5—6 sor oldalkéve pontosan egymás fölé került, „ott van az asztag hasa" utána „húzzák befelé", hegyeznek. Innen kezdve kétféleképpen szokták a kévét rakni, hajason volt, ha kifelé állt a kalászos vége, ha megázott, lepergett róla a víz, és utána gyorsan megszáradt. Tetejét egy kévesorból álló papsor szegte be. A tusával kifelé rakott asztag kévéi tővel álltak kifelé, ha jól volt rakva, akkor annak a kalászát nem érhette a víz, csak a csúcsán végigrakott két papsorát, amely ennek a rakási formának az esetén be is szegte az asztagot. Sok helyütt szokás volt az asztagot szalmával letakarni, így még biztosabb volt, hogy nem ázott be. Tűz elleni védelemül vizeshordó volt az asztag mellett, és kukoricalevélből kötött tűzcsapó. Mikor a cséplőgép elterjedt, a kisföldű emberek a vásártérre hordták a gabonájukat, odament a gép, ott csépelte el. 3. Táplálkozás aratáskor és hordáskor Az aratás és a hordás a legmegbecsültebb munka. Ilyenkor az étkezés sokkal igényesebben történt. Már a téli disznótor alkalmával meg voltak azok a húsféleségek, amelyeket eltettek erre az időszakra. A falubeli aratók azonos módon étkeztek a gazdával, vagyis azokkal, akik maguknak arattak. Reggelikor először pálinkát ittak, utána kenyeret faltak, egy-egy kis darabbal lenyomatták az italt. A földre kiérve reggeliztek, leginkább kenyeret és szalonnát ettek. Délben a gazdasszony kivitte az ebédet, akár családja aratott, akár részes arató. Kedden és csütörtökön húst főztek, hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton főtt vagy sült tészta volt a leves után. Uzsonnára maradékot ettek, s mikor naplemente táján hazavitte őket a gazda, megvacsoráztak a házánál az aratók is. Sohasem engedte meg senki, hogy aratásban elfáradt részesei gyalog menjenek haza. Étkezés helyett kommenciót mértek nekik, lisztet, zsírt, ecetet, sőt főzelékfélét, fát stb. A kapálni valót, amit az aratók a falubeliektől kaptak, — természetesen a közelieknek — az uraság is kimérte, csak szűkebben. A részelés némely helyütt keresztül, keresztszámba ment, olyankor ággal 388