Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

P. Madar Ilona: Alsó-Garam mente földművelése

A gabonavetőmagot már lábon kiválasztották, tovább érlelték, külön nyomtatták vagy csépelték. A szem tisztítását is nagyobb gonddal végezték, szórás után megcilinderezték. A tiszta magot kamrában tárolták. Vetés előtti napon üszög ellen csáváztak. A búzát vízben oldott kék kővel locsolták meg, nagyméretű fateknőben keverték össze. A jófajta vetőmagért már a múlt század elején messzire eljártak a földművesek. Sokan Olaszkára mentek területünkről vetőmagnak való búzáért. Egymás között is gyakori volt a vetőmag cseréje. Szívesen adott mindenki, mert csak a jó gazda hírében lévő embertől kértek.

27 Az őszi búzát szeptember végén, október elején vetették, a tavaszi búzát, az árpát, a rozsot tavasszal, amint pirulni kezdett a föld, mikor kinyílt az idő. Vetéskor vetőabroszba rakták a magot. Az abrosz 2X3 méteres, otthon szőtt vászon volt, amit egyébre nem használtak. Átlósan kötötték meg az abrosz két sarkát, úgy vették a nyakukba, hogy a csomó a bal vállukra került. Akkor letérgyepültek a zsák mellé, Belekotorták a magot a abroszba. Felállás után a szabadon maradt sarok egyikét, a külsőt a bal kezükre felcsavarták, kissé eltartottxk maguktól, így a markoló jobb kéz könnyen belemerülhetett a vetőmagba. Felfogtak egy élőt, vagy elődöt (Kőhídgyarmaton, Muzslán), némely helyütt pásztádot „nem mentek egy huj ára" — nem mentek végig egyfolytában a dűlőn. (Bényben). Először bevetették a borozdapartot — a szomszéd melletti földsávot — hogy hiába ne menjen a szomszédba a mag. Mintegy háromméternyi széles darabot vetettek egyszerre. Az egyik helyen egylábra vetettek (pl. Csatán), a másikban kettőre (pl. Bényben). Az egylábra vetők bal lábbal léptek először, a lépéssel egy időben belemarkoltak a vetőmagba, ujjaikat erősen öszeszeszorították, mikor a bal lábukra ráléptek kezüket kiemelték, hátrafordították, könyökben kihajlították

28 és félkör ívben meglendítették maguk előtt, közben az ujjai szétnyíltak, s mint egy szórólapát szétterítették a lehulló magot. Mire a jobb kéz elvégezte ezt a műveletet^ a jobb láb mellé csúszott a balnak, s indult a következő leírt mozdulat. Ahol derekukkal fordultak a vetés irányába — egyszer jobbra, máskor balra — és lépésenként szórták a magot. Minden jószágot — gabonafélét így vetettek. Vetés után kétszer vasaztak — fogasboronával boronáltak — egyszer-egyszer görgőztek, hengereltek, és egyszer lesimították, leszínelték a tövisboronával. A századforduló táján megjelent a vetőgép, három-négy ember összeállt, úgy vették közösbe, használati díj fejében másoknak is kölcsön adták. Ezután még jó néhány év telt el, mire a gabona kézzel való vetése megszűnt. Noha a kézi vetéshez 10—15%-kal több vetőmag kellett, csakhogy a gép vontatása nehéz volt, erős állatokat igényelt. Két erős, vagy négy fiatal ló bírta csak vontatni és legalább három ember kellett hozzá. Egy az állatokat irányította, egy a gépet kormányozta, egy pedig a csöveket vigyázta, hogy nem akadt-e fel valamelyik, nehogy híjas legyen a vetés. A vetőgép után vasaztak, görgőztek, és si27 A vetőmagot már nagyon régen is cserélték. Vö. BALASSA Iván 1964. 67.; TAKÁCS Lajos 1976. 165., valamint 1814: „Egy Újbányái Mezeigazda így beszéli: Magyarország nagyobb részén, mintegy törvénnyé vált, hogy az ember a maga terméséből pl. búzát, rozsot, árpát, zabot sat. sohasem vészen elő vetni. A Liptaiak, Turotziak, UjjBányán, az UjjBáhyaiak Losontzon, a Tsalóközbéli Sommereiniak Posonban v. Moson-vármegyében szerzik meg a vetni valót. Mi ennek a szokásnak a fundamentuma?" Nemzeti Gazda 1814. I. 109—110. Az adatot Balassa Ivánnak köszönöm. 28 Nem válltól hajlott a kar ki, amint ábrázolni szokták, hanem könyöktől az alsókar, vö. BALASSA Iván 1955. 209. 374