Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

P. Madar Ilona: Alsó-Garam mente földművelése

tott ki kanyargásával. Ahol ugyanis feltöltött egy-egy kanyarulatot, ott megváltozott a határ. A kőgyarmatiak is felpanaszolják: „Mindig a kicsindieknek kedvezett a Garam." így volt ez természetesen mindenütt, ahol szeszélyesen kanyargó víz volt a határ. Az uradalmak korülárkoltatták határaikat, némely helyre fasort is ültettek. A nyomáshatárokat 4—5 ölnyi széles út választotta el egymástól ti. a legeltetett területet a szántóföldtől. Jó fű nőtt az utak mentén, azt lelegeltették. Az ilyen utakat csapásoknak is nevezték. A nyomáshatárokat dűlőkre szabták, egyik végén a dűlőutak voltak, a másikon a mesgye. Egymás között öllel, lábbal (kilépéssel) osztották el a földet. Két egymás melletti föld között, a két végén és a közepén három-három földhányást, karót üttek (vertek), az volt a határ. A falu gazdasági irányításában való részvétel a teleknagyság függvénye volt. Ha valakinek félhele volt, félcédulával szavazhatott.

10 (A kőhidgyarmati XVIII. sz.-i jkv, másolata szerint 8 zsellértelek egy szavazatot nyert.) 3. Irtás, fakivágás A XVIII. századtól kezdve gyors ütemben növekedett a szántóföld területe. Egyre több erdőt vágtak ki és alakítottak át fó'Zddé. De még az 1870-ben készített és 1895-ben kiadott összeírás szerint is jelentős mennyiségű erdő borította a falvak határait. A telektartozékként említett, közösen birtokolt erdő fáinak elosztása úgy történt, hogy a falu elöljárói kijelölték a kivágandó fákat. — A múlt század végétől az erdészet szakembere is részt vett a jelölésen — kinyüalták — megjelölték — utána kockát húztak, így senki nem tarthatta igazságtalannak az elosztást. „Mindenki a maga kezét okolhatta" — mondják. Az irtást ősszel kezdték, szeptembertől áprilisig tartott, míg a nedvkeringés meg nem indult. Volt, aki másodmagával ment favágni, de akadtak, akik bandában mentek. Favágás előtt a tővető kapával, másnéven kapaccsal elhúzzák a földet a tő mellől és utána alávágták — behókácsolták a fát. Két ember szembeáll a munkához, egyik jobb, másik balfelől lendíti csákányát, aki balkezes, vagy kétkezes jobb-, aki jobbkezes balfelől. A hókács magassága a rönk vastagságával egyenlő. Mikor csak 4—5 cm-nyi széles darab tartja a rönköt, egy ember rányomja a csákányát az egyik oldalon, a másik tovább mélyíti a vágást, míg el nem roppan a fa. Vigyáztak, hogy ne álljanak a dülés irányába, nehogy rájuk essen. Némely helyen csak az egyik oldalon hókácsolták a fát, a másik oldalon fűrészt akasztottak bele. Amint a fűrész haladt befelé, éket vertek a járatba, így bizonyos volt, hogy a hókács felé dűlt a fa. Ha nagyon vastag volt a fa, segítséget hívtak. Sokan voltak olyankor az erdőn, és szívesen segítségül voltak egymásnak. Akadtak, akik a dűlési iránynak megfelelően kötelet kötöttek a fa ágára, vagy egy kötéllel felszerelt görbefát akasztottak bele, akkor úgy esett hanyatt a fa, amőre — amerre — akarták. Jobbára a vízparton nőtt, ill. a görbjtörzsű fák kivágásakor gyakorolták ezt az eljárást. A domboldalon mindig felfelé döntöttek. Minden elővigyázat ellenére is előfordult, hogy megszökött a fa, j.lsza10 Kőhídgyarmat képviselő-tesületi jegyzőkönyve, kézirat, számozatlan. 361