Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

P. Madar Ilona: Alsó-Garam mente földművelése

ladt a másikra, az pedig már még könnyebben a harmadikra. „... egész kunyhók voltak fából", az olyan fákat igen nehéz volt kivágni, könnyen rádűltek az emberre. „Tővetőkapa" (csákánykapa) és „csákánykapacs" Kapacskapa (kapa). Bény (1974). (csákány). Kisújfalu (1974). A kivágott fát nyestülték, levágták az ágait, a durungot más néven rönköt meghagyták gerendának — egészben — mások 3—4 méteres darabokra vágták és lóval húzatták ki egyenként, vagy az elbontott szekér hátuljával. A rösnyát, a vékony gallyat összevágták rőzsének, fűzfavesszővel kévébe kötötték, szekérrel hazahordták, télen a kemencét fűtötték vele. Ha több ember ment együtt favágni, akkor kettő alávágta, a többi nyestülte. A későbbi időben fűrészelték a kivágandó fa tövét, s hogy a fűrészelés könnyebb legyen beékelték — a már említett módon — és felpaklizták. Azt az oldalát, amerre dönteni akarták megrakták sügével, rönkkel. Az így összerakott sügét rakománynak is nevezték. Tallóvágáskor minden fát kivágtak, csak a makkosat, s annak maghintőt hagyták meg. A következő vágásra akkorára nőtt a makkos, hogy nem sorolták az arányba, hanem elárverezték, az árából fizették ki az erdő adóját. Harminc év alatt nőtt új r a az erdő. A levágott fa csökét — gyökerét — a múlt század végéig benthagyták a földben, úgy tartották, hogy abból sokkal erőseb'b hajtások nőnek, mint a vetett, vagy ültetett csemeték. Vágás után egy-két évre irtani mentek, egy csökön két-három hajtást hagytak, három év múlva újranyesték, — tovább ritkították — utána magára hagyták, az erősebb elölte a gyengébbet. így nevelte magát az erdő. 362