Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

Bellon Tibor: A Nagykunság földművelő gazdálkodása a XVIII–XIX. században

„specialisták", a pásztorok látták el a legeltetési időszakban, sőt bizonyos vonatkozásokban még a tél folyamán is (elletés, egészségügyi kérdések) de a gazdaközösség — élén a tanáccsal — folyamatosan beleavatkozott a legeltetés menetébe, minden apróbb-nagyobb dologban intézkedett. Azaz állandó jelenlétével, munkájával, intézkedéseivel meghatározóan irányította az árutermelő állattartást. Ebből következik az is, hogy a termelő tevékenységnek a másik ágára, a földművelésre sem fordított, nem fordíthatott a kelleténél több gondot. A nagykunsági mezővárosok gazdálkodásában is meghatározó szerepe volt a föld birtoklásának. A feudális alapon szervezett tulajdon alakulásában a redempciót mérföldkőnek kell tekintenünk, hiszen a polgári értelemben vett földtulajdon formáját ez teremtette még. A megváltás eredményeként tulajdonjogilag a redemptus társadalom birtokon belül került. A használati jog szempontjából a mezővárosok határa két részre oszlott: a szántónak is alkalmas, jó minőségű földeket a redempciós összeg arányában egyéni és örök tulajdonba osztották ki. A Nagykunságban ezeket a földeket tőfcefó'Zdnek, rovásfó'Zdnek, forintos földnek, tanyaföldnék, redempciós földnek mondották. Ezeket a földeket a szántóföldi műveléssel élték. Az 1760-as évektől itt épült ki a szállás-, vagy tanyarendszer. A határ nagyobbik része közös használatú maradt. Ebbe tartozott az 5—7 évenként újraosztott ugar-, vagy nyomásföld, mely részben gabona, részben tavaszi vetemények termesztésére szolgált. Ide sorolhatjuk az ún. apró osztás földeket, mint a kender-, a kukorica-, a dinnye-, a kölesföldet melyeket többnyire évenként más-más helyen jelölt ki a tanács. Végezetül a réteket, kaszálókat, nádasokat és legelőket kell megemlítenünk, melyeknek a használata — a redempciós kulcshoz volt kötve.

3 GYÖRFFY István is felhívta a figyelmet arra, hogy mind a földművelés, mind az állattartás színhelye kívül van a településen. Ezért a határ használatának vizsgálatára nagy figyelmet kell fordítanunk. Majd így folytatja: „a határ használat kulcsát a gazdálkodási rendszer adja meg. Ahhoz, hogy egy magyar falu településformáját megértsük, a birtoklástörténetnek, a gazdaságtörténetnek és az ősfoglalkozásoknak ismerete is szükséges."

4 Ennek szellemében kíséreljük meg a nagykunsági gazdálkodás képének a megrajzolását. Tudjuk, hogy Györffynek ez a programja a két világháború között a mezőváros kutatásnak is az alapját képezte. Erre azért is lehetőség volt, mert csak karnyújtásnyi idő választotta el a kutatókat a még eleven hagyományos mezővárosi paraszti életformától. Ez az életforma a múlt század végére indult erőteljes bomlásnak. BALOGH István a tiszántúli agrárviszonyok egyik legkiválóbb kutatója a múlt" század hátrányos gazdasági viszonyait vizsgálva a piaci kapcsolatokban találta meg ennek a régiónak a hátramaradása okát. Ezért maradtak meg szinte századunkig azok a formák, amelyeket ő „a legextenzívebb, legkevesebb tőkeés munkaráfordítást igénylő állattenyésztő, és csupán házi szükségletet ellátó gabonatermesztő formával" magyaráz.

5 Tehát az egész tájra jellemzően az árutermelő állattartás mellett egy erőteljes gabona monokultúrára irányuló földművelés jellemezte a vidékünket. Ez a gazdálkodás döntően tanyai keretek között folyt. Ezért szükségesnek tartjuk, hogy először a tanyáról szóljunk. GYÖRFFY István már a századunk elején felhívta a szaktudomány figyelmét ennek az összetett rendszerű intézménynek a kutatására. Maga is sokat tett azért, hogy mind a településtörténeti, mind a gazdasági szerepét tisztázza.

6 6 GYÖRFFY István, 1910. 129—148. 3 BELLON Tibor, 1973; SZABÓ Lajos, 1987. 155—169. SZABÓ László, 1982. 130—154. 4 GYÖRFFY István, 1943. 21. 5 BALOGH István, 1962. 631. 340