Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

Bellon Tibor: A Nagykunság földművelő gazdálkodása a XVIII–XIX. században

BËLLON TIBOR A NAGYKUNSÁG FÖLDMŰVELŐ GAZDÁLKODÁSA A XVIII—XIX. SZÁZADBAN A Nagykunság gazdálkodásának a kutatása meglehetősen összetett feladat, hiszen ezeknek a paraszti üzemeknek a huszadik századi működését néprajzi módszerrel vizsgálni, belőle általánosítható képet rajzolni szinte lehetetlen. Ez nemcsak az elmúlt évtizedek kollektív gazdálkodása miatt van így hanem sokkal inkább azért, mert az archaizmusai mellett is rendkívül összetett a hatalmas, több tízezer holdas határok élése, használata. Ezért itt meghatározóan fontos bevonni a recens vizsgálatok mellé a levéltári forrásokat, elsősorban a török idők után újjászerveződő paraszti mezővárosi közösségek tevékenységét vizsgálandó. Megállapíthatjuk azonban, hogy a források bármilyen beszédesek is, mégis szűkösek, hiszen nem egyenletesen képződnek iratok minden tevékenységgel összefüggésben. Míg az állattartás — éppen a közösségi jellegéből adódóan erőteljesebb odafigyelést — következésképpen bőségesebb írásbeliséget eredményezett, — addig a földművelés gyakorlata teljesen egyéni volt. Üzemszervezeti formái nem kívánták a közösségi nyilvántartást. Így a szórvány adatok inkább csak arra alkalmasak, hogy általános, vázlatos képet rajzolhassunk meg. Mind a gazdaságtörténeti mind a néprajzi szakirodalom egyetért abban, hogy a paraszti üzem komplex, egységes egész rendszert alkotott. Már GYÖRFFY István is azt hangsúlyozta, hogy a legelők feltörésével a jószágtartás nem szűnhetett meg, „mert a nagyobb arányú földműveléshez nagyobb számú igavonó barom kell... a föld érdeke, hogy a rajta termett szénát, szalmát, csutkát trágya alakjában visszakapja."

1 A kérdés széles körű tisztázására az elmúlt évtizedek városmonográfiái eredményes kísérleteket tettek. Különösen az al» földi mezővárosok gazdálkodásának megrajzolásában tudhatunk kiváló eredményeket. A komplexitásra törekvő termelő tevékenység az állattartás és a földművelés egyensúlyára épült. Míg az állattartás elsősorban árutermelő jellegűnek tűnik, addig a földművelés elsősorban az önellátás céljait szolgálta a legszélesebb értelemben. Ez a kapcsolatrendszer volt a gazdaságos, rentábilis. A két ágazat egymást kiegészítő és egymást feltételező, egymás mellé rendelt szerepű. Ugyanannak a paraszti üzemnek a teljességét alkotta. SZILÁGYI Miklós fejtegetésének sarkallatos megállapítása, hogy a „nyájak szervezését »-rábízza-« a jobbágygazdaság és érdekközösség intézményére, a saját gazdaságát egyszersmind »felmenti« az árutermelő állattartással járó munkák alól. A mezővárosi érdekközösség által létrehozott »közösségi üzem-« azért is rentábilis, mert éppen az árutermelő ágazatot kapcsolja ki a családi munkaszervezetből, hogy specialistákra bízhassa a »termelést-«".

2 Messzemenően visszaigazolható ez a megállapítás az alföldi mezővárosok egész struktúrájában. De itt példáinkkal bizonyítani kívántuk — korántsem mondhatjuk, hogy ez a „függetlenedés" olyan sikeres lett volna. Az állatok körüli napi teendőket ugyan a 1 GYÖRFFY István, 1910. 130. 2 SZILÁGYI Miklós, 1977. 240. 339