Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

K. Csilléry Klára: Adatok az asztalszék múltja és továbbélése kérdéséhez

amelyek formailag és felépítésükben — különálló talpra helyezett vagy az egyetlen lábat alkotó talppal egybeépített, illetve deszkából kivágott lábakkal rendelkező lap (14. kép) — feltűnően különböznek a magyarországi asztalszékektől. Hihető, hogy az asztalszékeknek a magyarországi paraszti közösségekben való továbbterjedése lényegében akkor szakadt meg, amikor a kisnemesi és polgári háztartások általában nem igényelték többé a készítőktől ezt az újabb típusú asztalfélék szaporodtával kiküszöbölhetőnek érzett tárgyat; így végül — mint tudjuk — egyes területek parasztságához sosem jutott el. Az, hogy XVIII. századi betelepítésű németeknél is megtalálható, miként azt a Néprajzi Múzeum egy a Veszprém megyei Pulán gyűjtött kerek lapú, háromlábú asztalszéke jelzi — melyet a magyarokéval azonos funkcióban, nyári, lakóház és présház előtti étkezéshez használtak — nem annyira az egykori hazából hozott és megőrzött régiességnek, mint inkább a megmaradt őslakos magyar családokkal való kapcsolat hatásának látszik. Ilyen asztalszéket ugyanis a környékbeli magyar községek is használtak, amint azt a Néprajzi Múzeum az ugyancsak Veszprém megyei Balatonhenyéről és Vászolyból származó kerek lapú és három-, illetve négylábú példánya tanúsítja.

71 Az átvételre látszik utalni az is, hogy a pulai németek anyanyelvükön „asztalnak" (kleiner Tisch), míg magyarul „széknek" (gömbölű szék) mondják a tárgyat.

72 Azt, hogy az asztalszékek végül meddig maradtak használatban a magyarországi nemesi és polgári háztartásokban, a megnevezések bizonytalansága miatt csak a levéltári források beható tanulmányozásával lehetne lemérni.

73 Mindenesetre az asztalszéknek és konyhai alkalmazásának közismert voltára kellett építenie Kézdivásárhelyi Matkó István zilahi református prédikátornak azzal a képpel, amely Sámbár Mátyás jezsuita szerzetes vitairatára 1668-ban Sárospatakon megjelentetett válaszának a címlapjára került. Itt ugyanis Sámbár úgy gyúrja kerekded asztalszéken, sárgombócokként a téziseit, akárcsak a háziaszszonyok a tésztát, a részben tükörírásos feliratban pedig ott a gúnyos biztatás is: „Gyúrjad Sámbár gyúrjad" (15. kép). Mindezeken túl nem elhanyagolható kérdés, hogy mi lehetett az oka, hogy végül az asztalszék túl tudta élni a bútorok területén egymást követő váltásokat és bár szigetszerűen, de nyugaton és keleten egyaránt több helyütt is fennmaradt az európai parasztságnál. Igaz, az elavult formájú, funkciójú tárgyakat elsöprő újítási hullámok elsősorban a reprezentációs javakat fenyegették, miközben a parasztházak ezeken kívülre szorult, ám egyébként hasznosnak bizonyult, sőt esetleg nélkülözhetetlennek is tartott tárgyai — lásd dikó, ácsolt gabonás láda stb. — megőrződhettek. Egy olyan feltevés azonban, miszerint a kiszolgáló szerepű egyszerű darabokat, rájuk szabott minta híján, érintetlenül hagyta volna az a sokféle újítás, ami a lakásnak szakemberek kezéből kikerülő bútorain érvényre jutott, nem állhatja meg a helyét. Már az eddigiekben is láthattuk, hogy újítási törekvés időnként az asztalszékeken is megfigyelhető. Ez volt már a négyszögletes asztallap is, amelyet a középkor végén kedvező gazdasági helyzetben levő Magyarországon idejében átvettek, sőt minden valószí71 Mindkettő Takács Lajos gyűjtése (72. 71. 21. és 68. 194. 88. ltsz.). A Magyar Néprajzi Atlasz Veszprém megyéből csupán Nemesvitáról jelzi négyszögletes lapú asztalszék meglétét (BARABÁS Jenő 1989. 260. térképlap). 72 Lásd a 67. jegyzetet. 73 Talán ilyen volt például a Teleki Mihály uzdiszentpéteri (Kolozs m.) udvarháza 1679. évi leltárában az új konyhában összeírt két darab „égett boros fazék alá való kis deszkaszék" (B. NAGY Margit 1973. 171.). 158