Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)

Hoffmann Tamás: Erdő és kultúrtáj – Európai vázlat

sen új helyzet állt elő: jelentős élelmiszerkészletek keletkeztek, bőven volt tehát mit enniök, ami jótékonyan befolyásolta a népesedést. A több kalóriát fogyasztó társadalom (aminthogy maga az élelmiszer is) utat talált a városokba. Űj hullám zúdult tehát a városokra, mi által a kereskedelem és ipar központjaiban jelentős tömegek koncentrálódtak. A vidék viszont nemsokára súlyos munkaerőkrízist szenvedett el; olyan tájak is voltak a 13—14. századi Középés Nyugat-Európában, ahol a falvak lakosságának majdnem a fele elköltözött más vidékre. Helyzetükkel csaknem mindig elégedetlen parasztok gyakorta engedtek a kedvezőbb adófeltételekkel kecsegtető földesurak csábításának, oda költöztek, ahol kedveményeket élveztek, de ahol természetesen mindenekelőtt az őserdő fáit kellett kivágniok, hogy letelepedhessenek. Mégis boldogultak. Alkalmazkodtak a helyi adottságokhoz. Miután az őslakókhoz mérten magasabb színvonalú technológiát, hatékonyabb munkaszervezeteket és célszerűbb üzemi rendszereket alkalmaztak, mindenütt megemelték a termelőerők teljesítményeit. Ami most történt, az merőben különbözött a favágók barbár erdőpusztításától. Régen a parasztok az éhségtől kergetve foglalták el az új termőterületeket, ahol mindössze letarolták a fákat, bevetették a földet, majd amikor már teljesen kizsarolták a talajt — odébb álltak. Persze ez a folyamat Kelet-Európában még a középkorban is folytatódott, sőt azon túl is, amidőn a muzsikok megjelentek Szibériában. Oroszországban mindenesetre a 17. században, meg azt követően kezdett megváltozni a gazdálkodás. Az erdei tisztásokra rajzó paraszt családok helyére fokozatosan a nagyobb településekbe koncentrálódó falusi közösségek léptek, akik összefogottabb munkával okszerűen gazdálkodtak. Bár a rablógazdaság nyomait úgyszólván napjainkig nem sikerült Európának ezeken a tájain maradéktalanul felszámolni. Meglehet, a 16. században tapasztalható lehűlés, ami később — kisebb megszakításokkal — a múlt század második feléig tartott (és nem egészen találó módon „kis jégkorszak" néven ismert a szakirodalomban), a természet átalakítóit elsősorban arra késztette, hogy intenziváljak a gazdálkodást. Nyugat- és Közép-Európában, ahol eddigre már áttolódott délről a gazdaság súlypontja, a hatékonyabb, belterjesebb módszerek bevezetése bizonyult járható útnak. A „gabonásodás", vagyis a cereáliák növekvő szerepe a földeken és fogyasztásban, egyenes következménye az agrárprodukció szerkezetváltozásának. Ennek felel meg a környezet értékeit fenntartani akaró erdőgazdálkodás is. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények közt az erdő gazdasági haszonélvezője és legfőbb ellenfele már nem a mezőgazdaság többé, hanem az ipar. A folyamat értékingadozásait jól érzékelhetjük a takarmánygazdálkodáson. A kontinens belsejében lakó parasztok legfontosabb haszonállatai: a szarvasmarha és a sertés. Ezeknek vad ősei mind erdei lények, domesztikált egyedeik zöme is az erdők aljnövényzetét tekinthette természetes legelőjének a középkor alkonyáig. Mindazonáltal az ilyesmi csak a lombhullató fák tartományaiban lehetséges. Délen vagy a fenyőövezetben sehol. Délen birkát tartanak és kecskét (ezeknek ősei Ázsia hegyvonulatait enyhítő nagy fennsíkokról származnak!), a marhák inkább igavonók, mintsem tejet adó haszonállatok. A lovak mindenütt kései kiegészítései a parasztgazdaság jószágállományának. Voltaképpen csak a mezőgazdaság történetének utolsó egyharmadában, az elmúlt három évezredben terjedték el. Végeredményben a lótenyésztés csak a középkortól kezdve lendült fel. Ezt az egypatás steppei állatot ugyanis csak a hám birtokában tudták munkaállatként is hasznosítani. Addig csak hátalták (vagy szőrén ülték), illetve ünnepségeken és temetéseken vontattak vele csekély teherbírású szekeret, meg ami még gyakoribb volt, a kétkerekű kordét. 85