Novák László szerk.: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére I. (Studia Comitatensia 23. Szentendre, 1994)
Hoffmann Tamás: Erdő és kultúrtáj – Európai vázlat
A középkori vasalt társzekér rakománya azonban már meghaladta a tonnát is. Erős, nagytestű lovakra volt szükségük. Ezeket viszont nem lehetett béklyóval kicsapni éjszaka a legelőre (ahogyan ezt főleg Délkelet-Európában a múlt század végéig csáknem mindenütt megtették), termesztett takarmánnyal kellett őket etetniök. A széna csinálás már az ókor óta ismert volt, persze jószágot csak télen etettek szénával, ha nagy volt a hó, vagy pláne, ha a hótakarót olvadt jégpáncél fedte, amit a legelésző állat nem tudott feltörni. De a szénának kevés a tápértéke. Észak-Olaszországban a 14—15. században pillangós takarmánynövények jelentek meg a szántóföldeken (csökkentve a gabona vetésterületét), Atlanti-Európában pedig néhány emberöltő múlva répát termesztettek. Ezek az újdonságok, továbbá a középkor óta mind szélesebb körben kedvelt zab egészítették ki a természetes takarmányokat. A pollenvizsgálatok Közép-Európában azt mutatják, hogy csak a középkor végén jelentek meg a magasnövésű mezei növények (noha manapság már mindenütt megtalálhatók a völgyekben húzódó kaszálókon), ami arra vall, hogy ekkor egyaránt kaszáltak már sarjút és szénát. Ez azonban inkább kivétel lehetett: a legtöbb európai tájon (kivéve a Mediterráneumot, ahol ezt sehol sem tehették meg) mindössze a tocsogós réteket és az erdei tisztásokat kaszálták. Úgyhogy egyelőre még semmi sem utal rendszeres, egész éven át tartó takarmánygazdálkodásra. Kétségtelen, hogy az utóbbi csak azokban az övezetekben alakult ki, ahol a fuvarozás, a lovak paraszti fogatolása és a tehenészetek városközeli tejgazdasága a középkor végétől kezdve, majd újabb lendülettel a 18. század óta jelentős szerkezeti változásokat idézett elő a mezőgazdasági naptár ciklikus munkarendjén. Egyidejűleg érdekes színfoltok tűntek fel a tájban, a magashegyi tehenészetek (elsősorban Közép-Európában). Első üzemeiket még a középkorban létesítették, főleg majorsági szervezetben működtek. A tömeges paraszti kezdeményezések csak az elmúlt három-négy évszázad krónikájának eseményei. Nem csak a parasztgazdaság munkaerő-terhelésének sikeres példái ezek a tehénistállók, figyelmeztetnek a gazdálkodás területi átszerveződésére. Ügy látszik, hogy a korábban gyakran elöntött völgyekben az újkor hajnalán már sikerült valamelyest szabályozni a patakokat, másrészt a klíma is hűvösebbre fordult: a szántóföldek tehát lekúsztak a mélybe a hegyoldalakról, mert a völgyekben melegebb az átlaghőmérséklet. Megmaradtak viszont a kaszálók és a legelők ott, ahol az őskor óta növényeket is termesztettek — természetesen ugyancsak gyér sikerrel. És az erdő? Alkalmasint a rendszeresebbé váló haszonvétel lett sorsa, mihez jobb felszerelés és üzemi szervezet kívántatott. A 'balta, majd a vonókés (amit a kelták már ismertek) csak a középkor hajnalán egészült ki az ácsszekercével, ám ennek ellenére a fafeldolgozás továbbra is megmaradt a fák hasításának és bárdolásának egyszerű, az ácstechnológiákra jellemző munkafogásainál. Számottevő változást csak a középkor energiaforradalma hozott, a 13. században: ezótától fogva működik deszkát vágó fűrészmalom. A deszka félkészáru, változatos felhasználása a középkorvégi faipar átalakulását indította el, újabb meg újabb kézműves szerszámok, eljárások feltalálását és sikeres, a falvakat is elérő terjedését eredményezte. A fafeldolgozás új technológiája, melyben a gépesítés jelzi a döntő korszakhatárt annak bizonyítéka, hogy a pocsékolás, pusztítás, a gazdaságtalan fafelhasználás ősi módszerei már hellyel-közzel alkalmazhatatlannak bizonyultak az újkorban. Ahol városok, kereskedők, kézműiparosok, piacozó parasztok és majorok alkották a társadalom növekedését, ott mindenütt óvni kellett az erdőt, gondoskodni annak pótlásáról és vigyázni célszerű hasznosítására. Külön vizsgálódást igényel, miért következett mégis be, hogy napjaink 86
