Maróti Éva szerk.: Régészeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 22. Szentendre, 1991)
Herceg Zsuzsanna: Oinochoe típusú kancsó restaurálása
ként a külső és belső oldalon és a törésfelületeken is egyenletesen borította az üveget, tehát a földbe kerülés után nem sokkal már eltörhetett a kancsó. Alatta csak vékony, irrizáló réteg fedte a felületet. A későbbi tisztítás során a felületen jól láthatóak a korróziós kráterek, melyek összeolvadása okozza a lemezes leválást. A kancsó feltételezett készítése Mivel a kancsó sok darabra tört, utólag már nem állapítható meg, hogy szabadon vagy formába fújták-e. Ez úgy ismerhető fel ugyanis, hogy a kancsót korongra helyezve megpörgetjük és ha nincs „ütése", akkor formába fújt. A ragasztás után ez biztonsággal nem állapítható meg. A készítés feltételezett folyamatát a rajz szemlélteti (3. kép). A pipára öklömnyinél kisebb üveggömböt merítettek, kissé kifújták, majd kétszer újból merítették a kellő anyagmennyiség eléréséhez. Kialakították a testet. Közben egy másik ember elkészítette a talpat és a gömb végét becsukta, majd felemelve kipörgette. Ezt a technikát a talp alján látható nagy buborék igazolja, melynek közepe leragadt — a hűlő, csökkent térfogatú levegő lehúzza a buborék közepét. A száj kiképzése egyszerű lehajtással és összeszorítással történt. Ezután helyezték fel a fület, először az alsó csatlakozásnál (a nyomástól kissé belapult itt a test), majd fölül is. A formálás 800—1100 °C között történhetett (Horváth Márton szíves tájékoztatása alapján). A talp és a test éles szögben csatlakoznak egymáshoz. Ilyen rés csak akkor keletkezik, ha a talpat külön illesztik a testhez. A talp pereme határozottan törésfelületnek látszik. Ez kétféleképpen indokolható: a talp készítésekor belső feszültségek alakultak ki, melynek következtében a talp alsó része gyűrűszerűén levált. Ez feltétlenül még a földbe kerülés előtt történhetett, mert a földben semmi nyomát nem találtam. A feltételezett talpkiképzés a rajz szerinti lehetett (3. kép). A másik lehetőségre Dinnyés István régész hívta fel figyelmemet: több szerző is feltételezi, hogy az ókorban használtak gyémánt üvegvágót, bár erre kézzelfogható bizonyíték nincs. Véleményem szerint az előbbi feltételezés jóval valószínűbb. Plinius így írja le az üveg készítését: „Ömlesztékhez fehér homokot vettek, szódával, mésszel keverték, kagylótöredéket, krétát, rézhulladékot tettek bele. Ez az üveget kékre festette. Kétszer olvasztották, másodszorra tették hozzá a redukáló anyagokat, vagy a színező anyagokat. A nyúlós anyagot pipával alakították. A pipa vasból készült és kb. 1 m hosszú volt 1 cm 2 keresztmetszettel." 1 Folyósítóanyagként természetes szódát (№2СОз = sziksó) vagy hamuzsírt (K2CO3) — Sidonban tengeri növények hamuját használták. A sós tengeri növények hamujából olyan alkáliát kaptak, amely felerészben КгСОз-t, felerészben Na2CC>3-ot tartalmazott. A szódát Alexandriában állítólag „gyárilag" is előállították. A finoman megőrölt kvarchomokot a folyósítóanyaggal 9 : 3 arányban összekeverték, meszet, kagylótöredéket tettek bele. Az üvegolvasztó edény falazatának anyaga sokszor beleolvadt az üvegbe és javíthatta is (pl. АЬОз-dal), mint stabilizátorral. Az üvegolvasztás folyamata 5 szakaszban megy végbe: 1. Szilikátképződés — az alkotórészek vegyi és fizikai változása, a gázok elillannak. Végére a keverék szilikátokból és szilícium-dioxidból álló összesült tömeggé alakul 800—900 °C-ig. 2. Üvegképződés — megindul az olvadás, kezd áttetszővé alakulni, de még buborékos. Lezajlik a szilikátok és a szilícium-dioxid kölcsönös oldása 900—1200 °C-ig. 3. Tisztulás — csökken a viszkozitás, eltávoznak a buborékok 1400—1500 °C-ig. 4. Homogenizálás — huzamosan magas hőmérsékleten az összetétel kiegyenlítődik. A tisztulásnál alacsonyabb hőmérsékleten történik. 5. Lehűlés. 204
