Maróti Éva szerk.: Régészeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 21. Szentendre, 1991)

Simon László: Régészet és múzeumügy Nagykőrösön (1879–1981)

mi Magyarország történetébe írott népvándorlás kori összegzése volt, amiből hivatkozás nélkül szinte szó szerint idézett.

63 Természetesen nem kérhetjük számon Galgóczytól a közöletlen leletek ismeretét, netán azok értékelését, a XIX. század végén megjelent történeti munkák zömében ugyanis régészeti tárgyak jó esetben is csak illusztrációs célokat szolgáltak. 1910-ben jelent meg az első korszerű összefoglalás Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye addig előkerült régészeti emlékeiről.

64 A Márton Lajos által írt igen alapos munka természetesen csak a publikált és a Nemzeti Múzeumban hozzáférhető forrásanyagot dolgozta fel. Ami Nagykőrös — és a vármegye más településeinek — története szempontjából újdonság volt, az az, hogy a feltárt leletek, ha mégoly rövid utalások formájában is, először kerültek olyan régészeti-történeti keretbe, amelyből az érdeklődő olvasó az egykorú lelőhelyek és leletek részletes bemutatásán keresztül legalább halvány fogalmat alkothatott magának arról, miként éltek távoli elődei a bronzkori földvárban vagy a tetétleni „őstelepen". Más kérdés, hogy a tudomány mennyit profitált az 1879. évi és az 1894. évi kutatásokból. Egy évszázad távlatából úgy tűnik: általuk csak a kevéssé kutatott lelőhelyek száma szaporodott, az egyes konzakokról már meglévő forrásanyag alig. (Sajnálatos módon a két világháború közötti nagykőrösi helytörténeti irodalom — bizonyítva alacsony színvonalát — tudomást sem vett Márton Lajos úttörő tanulmányáról.) Sem Szabó Kálmán ásatásairól, sem Márton Lajos megyei régészeti összefoglalásáról nem volt fogalma Galántai Fekete Bélának, aki 1927-ben megírta Nagykőrös város — immáron második — történeti monográfiáját.

65 Könyvének régészeti fejezetében a XIX. század végi ásatásokról tudottakat és saját, meglehetősen homályos eszmefuttatásait foglalta össze. Történetírói dilettantizmusáról már az első fejezet címe („Nagykőrös őskora 1526-ig") is árulkodik, s a szöveg boncolgatása sem cáfolja azt. Csak úgy általánosságban közli, hogy „neolith-kor emlékei itt is feltalálhatók", de leletet nem említ. „A kókorszakot követő bronzkorszak az előkerült ásatási leletekben szintén felismerhető (urnák, réz-, arany- és bronztárgyak), azonban e tárgyak mind más vidékről idekerült készítmények". Ennyit tudott az időszámításunk előtti korokról. A szarmatákkal kapcsolatban Galántai is Nagy Géza dolgozatára hivatkozott, amikor hozzájuk kapcsolta a nagykőrösi Földvárat. A sánc építési módjának a római limeshez és a kínai nagy falhoz való hasonlítása viszont már saját leleménye. Ilyen nagyotmondás után már nem meglepő, hogy egyetlen rómainak hitt bélyeges tégla

66 alapján Nagykőrös-Hangácsra lokalizálta a Duna—Tisza köze egyetlen római települését, vagy hogy a csodálatosan építkező szarmatákkal Pótharaszton (ma: Nyáregyháza) verette föl Attila hun király fapalotáját. Szerzőnk Felvinczi Takács Zoltán egy nagykőrösi előadására

67 hivatkozva említett egy hun kori, Nagykőrösön talált vaskengyelt is. A lovasnomádoknak ez a jellegzetes fölszerelése azonban csak 558-ban az avarokkal jelent meg először Európában.

68 Galántai azonban ezt nem tudhatta, mivel a kor tudósainak java, így Felvinczi Takács Zoltán, a Kelet-Ázsia Múzeum akkori igazgatója is, Hampel 1905-ben megjelent nagy népvándorlás kori monográfiája nyomán a késő avarok emlékanyagát a hunoktól származtatta.

69 Szerzőnktől ismert egyetlen régészeti tárgy nem lehet azonos a zsírosi szőlőhegy szélén (1. kép 13.) talált kengyellel, mivel annak hurkos fülű ívelt talpú típusát már akkor is a korai avar korra, ill. a VII. századra datálták. Eszerint a Felvinczi által ismert — s sajnos azóta eltűnt — kengyel feltehetően egyenes vagy homorú talpú késői avar típus lehetett, esetleg azonos azzal a „hun kori kengyel"-lel, amelyet Galántai Fekete Béla 1929-ben ajándékozott a városi múzeumnak.

70 Szerzőnk azt is tudni véli, hogy néhány germán emlék is megtalálható Nagykőrösön, de mivel „a két folyó közére a germán bevándorlók alig merészkedtek be", ezek inkább zsákmányként vagy kereskedelem útján jutottak ide. Ezzel szemben a Duna—Tisza köze északi feléről — nem számítva az újhartyáni IV. századi magányos lovassírt — ismeretlen a germánok emlékanyaga.

71 35