Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)
Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Kiss Joakim Margit: A művészeti közeg változásai, a művészet rétegződése Szentendrén a hetvenes–nyolcvanas években
Természetesen alapvetően más a kétféle közelítés mércéje. Egyik névsort olvas és biztosítja a kiállítási részvételt a területen belüliség jogán. (Természetes, hogy így kevéssé vehető figyelembe a minőségi alapon való műosztályozás, mint a szellemi áramlathoz tartozás, azaz lényeges tulajdonságjegyek számonkérése alapján.) Bonyolítani látszik a kérdés eldöntését a csak nyaranként Szentendrén dolgozó festők megítélése. Földrajzi értelemben ez esetben megkérdőjelezhető ez a szentendreiség. Az esetek többségében azonban arról van szó, hogy ezek a művészek mintegy köldökzsinóron függenek a várostól: a feltöltődés, a szellemi táplálék kedvéért keresik e helyet. Anna Margit, Szántó Piroska van ilyen viszonyban e hellyel, leginkább érvényes volt azonban ez a kötődés Bálint Endrére. Az „érintettek", azaz a művészek ma sem közömbösek e kérdések iránt: Szentendrén ma is „ősökre" hivatkozva tartózkodnak a művészek — s kevesen vannak, akik számára a hagyományok folytonossága nem lényeges kérdés. A művészek hagyománytudata két csoportőst szokott megnevezni: a Régi Művésztelep tagságát, illetve a Vajda köré szerveződő társaságot. S bár gondolkodásukban, művészetről vallott felfogásukban pontosan megkülönböztethetők, erősen szubjektív egyszerűsítéssel a csoportosulások lényegét politikai pártállás, illetve vallási hovatartozás szerint szokták a művészek megnevezni. Az 1970 körüli, a művészek részéről folytatott helyzetfelmérések arra vallanak, hogy a betelepülők egyértelműen a szellemi áramlatként ható Szentendrét tartják magukra nézve érvényesnek. Bizonyos, hogy Hajdú László, Kocsis Imre, Klimó Károly a Vajda—Korniss-hagyományokat tartották folytathatónak; Deim Pál szabadon válogatott a szellemi hagyományok közül. A stiláris és etikai mércét jelentő Szentendrét sokkal inkább az az amatőr tábor érzékelte és értékelte, amelynek tagjai a későbbi Vajda Lajos Stúdióval azonosak. A hivatal azonban jobbára csak egyféle alapon tudott tájékozódni: a területi hovatartozás szerint. (Utószó —jövőkép) A hetvenes évek után — amikor Szentendre valóságos életközege volt a nagyjából két művésztelepre és néhány nyári vendégre korlátozódó művészcsapatnak — az utóbbi évtized a szigetekre szakadást eredményezte. A város egyre inkább szimbólumértéket képvisel a benne élők számára: hagyományokat, nagy életművek testközelségét, reményteljes kortársakat. A művészcsoportok hatása lokalizálódik: a Régi Művésztelep az Újtól, az Új a városban élőktől, a nyaranta kiköltözők a telepiektől, a közízlés a konvencionálistól eltérő művészettől, az intézmények a nyugtalanítóan újtól, a nem esztétikai szerveződésű megnyilvánulásoktól, a műkereskedelem a művészetirányítástól és a múzeumtól. A helyi új szerveződések (a kereskedelmiek) nem igazán ellenpéldák, nem szentendrei csoportok között teremtenek egységet, túl sok bennük az idegen. Annak ellenére, hogy az Artériát Deim Pál és a Vajdások összefogása hozta létre. A diffúz állapot végérvényesnek látszik, — annak ellenére, hogy az egyes életművek egyre koncentráltabbak lettek: Barcsay nyolcvanas évek elején festett „haard edge-ei" a maguk metafizikájával; Aknay János, Mzbai Sándor egyre hitelesebb és dúsabb rítusképleteivel, Bukta Imre tájat magáévá tevő performance-ival, szürreális kisgépeivel, vallomásos installációival, lírai táj-átírásaival, Lois Viktor kisgépekből eszkábált hangszereivel, szelíd iróniájával, Holdas György szatirikus torzóival, Matyófalvi Gábor archaizáló konstrukcióival, Bereznai Péter szürreális, finoman díszítgetett faoltárkáival; — s általában a többiek is minőségük és eredetiségük megtartásával arról győzik meg a szemlélőt, hogy a szentendrei művészet fogalomköre mérhetetlenül 74
