Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)
Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Kiss Joakim Margit: A művészeti közeg változásai, a művészet rétegződése Szentendrén a hetvenes–nyolcvanas években
kiszélesedett, az utóbbi két évtized alatt csúcsformájához érkezett. Az embernek az az érzése támad, hogy ez a hely a mai magyar művészet öntőformája... S még nem szóltunk a sokféle irányzatú művészeti központ vonzáskörzetéről, a közeli és távoli „kültagok'-ról, akik több-kevesebb joggal ugyancsak szentendreinek vallják magukat ,egy-egy nagy csoportbemutató alkalmával. Ha időbeli és térbeli érvényességét vizsgáljuk ennek a művészetnek, úgy tűnik, hogy a nagyjából a hetvenes évekre koncentráló konstruktív irányzatok, majd a hetvenes évek végétől napjainkig tartóan a szcenikus irányzatok reflektálnak leginkább az aktuális szellemi áramlatokra, s vetítik ki magukból azt a helyzettudatot, amely ebben a szűk, közép-kelet-európai régióban — jellegzetességén túl — pozitív tudott lenni. Kelet és Nyugat között ez a szentendrei művészet mindenestül meditativ, egészében nincs kapcsolata az állami reprezentációval, félrevonult, s már-már vidékies, de mindig etikus. A merész és büszke nyugati új-konstruktivizmushoz viszonyítva azonban megkésett, lírai és — kis műfajokba szorulva — majdhogynem véletlenszerű. A nyolcvanas években tetőző szcenikus irányzatok egy közép-kelet-európai életérzésből sarjadnak. Az újabbkori szentendrei képzőművészet is e régió látványművészetének nagy áramába tartozik: a szegény, romlékony és sérült, tákolt és hétköznapi környezet, az élet minden mozzanata telítődik önmagán túlmutató jelentésekkel; misztikussá, szimbolikussá válik az életszíntér, melyben csak rituálisan lehet cselekedni, szürreálisán lehet látni. Ez a vonulat populáris és nem elitista, mint az ezt megelőző áramlat. E jegyek által sajátos a közép-kelet-európai művészet, s ebben a minőségében érett arra, hogy felvállaljuk és megmutassuk. A hazai művészeti áramlatokkal összefüggésben a szentendrei művészet más amplitúdójú: nincs benne az a vitalitás, ami az egy célra, programra szövetkezett műhelyeket vezérli (újpesti, terézvárosi józsefvárosi, pécsi műhelyek, illetve fórumok). De mintha hosszabb távra rendezkedett volna be, mintha tudatosan mérsékelné önmagát és tartana távolságot, amely a generációk egymást feltételező biztonságérzetéből is következhet. Szentendre sokkal inkább kohó, 5 ' mint egységes műhely: helyszíne (s nem feltétlen fizikai és földrajzi értelemben) mindannak a művészeti törekvésnek, amely akár hagyománytiszteletből, akár az avantgárd szelleme miatti perifériára szorultságból megkülönböztette magát a hivatalos művészettől és önként félrevonult. A „szentendrei művészet" gyűjtőfogalom. A szentendrei művészet azonban — miután atomizálódott — teljességében nem, csupán szeleteiben tettenérhető fogalom. A szentendrei művészet vázolt sokfélesége mindaddig fel nem fogható, nem érzékelhető, míg nincs egybegyűjtve, egymásra vonatkoztatva, közönség elé tárva. A városban jelenleg látható állandó képzőművészeti kiállítások nem fedik a szentendrei művészet fogalmát. Legfrissebbnek, legmaibbnak Barcsay Jenő gyűjteménye mondható, melynek állandó kiállítása a nyolcvanas évek elejének alkotásait is bemutatja. A többi jószerével csak a hetvenes éveket közelíti meg, illetve foglalja magába: Anna Margité, Czóbelé pl. Ám hiányzik a spektrumból Paizs Goebel Jenő, llosvai Varga István, horniss Dezső, Bálint Endre, Miháltz Pál munkássága; illetve a körünkben élő egész sereg, meghatározó jelentőségű festő és szobrász munkásságának — legalább részleges — bemutatása. Úgy tűnik tehát, hogy Szentendre állandó képzőművészeti kiállításai megértek az átrendezésre. Nem hisszük azonban, hogy a szentendrei sokszínű és napjainkban a legizgalmasabb művészetet széttagolva, egymástól izolálva kellene bemutatni — sokkal inkább egyetlen, ma még nem létező, speciálisan képzőművészeti kiállításra szolgáló épületben lenne célszerű bemutatni. 75
