Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)

Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Kiss Joakim Margit: A művészeti közeg változásai, a művészet rétegződése Szentendrén a hetvenes–nyolcvanas években

„A hiba, amely a mai művészeket izgatja, a műalkotás szerves része, a mű vele születik és válik kvalitásossá" — mondja Perneczky Géza A korszak mint műalkotás című tanulmányában —, magyarázatot adva ezzel az újabb kori groteszk, az ironikus, a véletlenszerű, az abszurd megjelenésére a műalkotásban. Az csak nyilvánvaló, hogy a műtől a minden valóság ellenére esztétikumot elváró ízlés számára sokkoló ez a zűrzavar, ami fe Lugossy László, efZámbó István, Bukta Imre, Wahom András, Bereznai Péter, Lois Viktor műveiben látható, némelyekben azonban segíti az öntisztulás folyamatát. Kocsis Imre, Hajdú László, Klimó Károly, Ligeti Erika arról a felszabadultságról és gátlástalanságról beszélnek elismerőleg, amelynek következtében képessé vált a társadalom torz jelenségeire reagálni ez a csapat: azaz olyan feladatokat felvállalni, amelyről a „képzett" művész esetleg megfeledkezett, vagy érzékszervei eltompulván, mesterségbeli munkaként kezelte a művészetet. Néhány szakmabelit elgondolkodtat az a tény, hogy ezek az anyagukban, kivitelezésükben szánalmasan provizórikus művek hogyan képesek a „teljesség sejtelmét"

40 magukban hordozni. A köznapiságnak ilyen intenzív megélése legalábbis elbizonytalanított némelyeket azok közül, akik a normatív esztétika szerint mértek... Megkockáztathatjuk a feltevést: a hetvenes évek végének Szentendréjén újabb érvényes modellje alakult ki a követhető művészmagatartásnak: ez a dadaizmuson nevelkedett, konceptuális jelzésekkel támogatott, antiesztétikus hétköznapiság a magánszféra előbbre helyezésével, a látleleteivel közép-kelet-európai és létjogosult — és nem a feladatfelvállalásával. A nagy összefoglaló. A mágikus képtípus és az új tárgyiasság Miközben Szentendrén az önmagát korlátozó, nemzedéki játékból a nemzedék által kimondott kritikává hangosodó performance zajlott, a hetvenes évek elejére a (részben még élő) nagy elődök mellé újabb, korszakos életmű csatlakozott: Deim Pálé. Már a hatvanas évek végén érett, sajátosan testre szabott, a „szentendreiség'-'ből származó stílussal rendelkezett. A Barcsay— Vajda—Qadányi-hatás a hetvenes évek újkonstruktivista formajegyeivel egészült ki. Mint S. Nagy Katalin írja: „... a naturalizmustól az expressszionizmusig, a konstruktivizmustól a szürrealizmusig, az op-arttól, a minimai arttól a gesztusfestészetig sok mindent megtanult. ... Építőelemként... innen is, onnan is áthozott valamit saját művészetébe."

41 Áradó érzelmeit jelekké redukálta, majd e jeleket kozmikussá transzponálta. Ahogy Juhász Ferenc mondta 1974-es műcsarnoki kiállításának előszavában: Deim képei... „mintha csak... az Egyetemes Lét felületei,... határsíkjai lennének". A különböző távolságú-messzeségű, különböző intenzitású síkok az ember környezetének jelzései, „aki mintha elbújna a dolgok-felületek titok-álarca mögött, hogy onnan lopakodjon elő,... mert van, mert bátornak kell lennie ahhoz, hogy lenni legyen". Művei groteszk bábuja — félig takarva, sziluettszerűen, vagy részletformájában — a világban való állandó jelenvalóságra, az aktív és tudatos cselekvésre, az ember természeti lényére és a kozmosszal kapcsolatot tartó képességére egyaránt utal. Minden egyes műve valamiképp az embernek a világban való meghatározására szolgál. Deim műfaja olyan enteriőr, amely nyitott a kozmosz felé (jelzi ezt a különböző sűrűségű faktúrával), de leginkább a „kristályos kék" kel,

42 s így leginkább egy kultuszhelynek minősíthető teret jelöl meg. Minthogy Deim egész munkásságát áthatja ez a mágikus funkció,*

5 talán ez a magyarázata annak, hogy sohasem kérdőjelezte meg a Vajda Lajos Stúdió tagjainak — a magáétól még71