Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)
Művészeti központok Pest megyében - Végvári Lajos: Zebegényi művészek
kult a valóság „annak égi másá'-vá. Az élménynek és művészetté nemesedő' vetületének egymásra épülése megóvta attól, hogy festészete akadémikussá szikkadjon. A temperafestés az impresszionista mozzanatok ellenszere, nem a színbeli analízis, hanem a monumentális sommázás eszköze lett. Szőnyi úgy találta, hogy falun még értelme van azoknak a szokásoknak és cselekedeteknek, amelyek a városi embernél tartalmukat és jelentőségüket vesztett, szokványos történések. Az is megállapítható, hogy Szőnyit nem konkrét esemény érdekelte, hanem az, ami ebből kibontható általánosság és időtlenség. Ezzel magyarázható, hogy a zebegényi villa lakója — még ha nagy szeretettel tekintettek is rá a falusiak — magányos volt köztük, igazi környezete műterme, könyvtára, reprodukciói, zenegépe volt. Zebegényi élete inkább valamiféle remeteséghez hasonlítható. Nemcsak életvitele és magánya utal erre, hanem az a mód is, ahogy — saját bevallása szerint — elrejtőzve, titokban figyelve gyűjtögette össze képeinek egyes részleteit. Nála a paraszt a természethez közel álló ember eszméjének megszemélyesítője, akinek egyszerű örömei, fáradságos munkája, élete és halála az embernek, mint örök festői témának új értelmezését eredményezte. Szőnyit munkássága során szinte egyetlen feladat foglalkoztatta: az élet adta látványok átköltése a maga festői világába. A világ legdrágább modellje, így nevezte Pátzay Pál Szőnyi István zebegényi „birtokát", ezt az igen változatos kis területet, melyben a káposztáskerttől a fenyőkkel benőtt miniatűr hegycsúcsig mindenféle földrajzi képződmény megtalálható. S ha mindez kevésnek bizonyult, a szelídgesztenyefákkal díszített hegytetőről csodálatos kilátás nyílt Szob és Pilismarót felé a Duna változatos színű felületére. Paradicsomi világ, melyet kutyák, tyúkok, tehenek és madarak népesítettek be: a festő tulajdonosnak hajnaltól napestig új és új benyomásokat kínálva. Noha gyakran tartózkodott Budapesten, Zebegény volt Szőnyi igazi otthona, itt a falusiak tisztelete vette körül, megismerte életüket, s élményeiből képciklusokat formált. Szőnyi a látási élmény művésze, nem az intellektuális problematikáé. Az ő világa panteisztikus nosztalgia, a valóság misztikus-költői csodálata. Számára a látvány a megismerés és a művészi önmegvalósítás eszköze. Tudatosan megfogalmazott világnézet híján azonos érdeklődéssel figyelte a látvány minden mozzanatát, a dolgok apró részleteit és az egésszel való összefüggését, a mindennapi élet ezernyi ismert tárgyát, emberét, hangulatát, s ez az elfogulatlan magatartás segítette őt ahhoz, hogy a megszokott látványban friss szépségeket, eddig még nem észlelt színeket és harmóniákat, egy-egy beszédes kéztartást, jellemző emberi körvonalat, kifejező állapotot fedezzen fel. Szüntelenül figyelt: mindig festő volt, nemcsak az ihlet perceiben. Megfigyeléseit — amelyeket színben és rajzban szorgalmasan lerögzített — az alkotás során nem alakította át, csak értelmezte, hiszen a látott világ az ő törvénye, képzeletvilágának alapja. A látásélmény szabja meg alakjainak helyzetét, mozdulatait, színeit — nem pedig a műtermi kísérletezés. Modelljeinek — falusi ismerőseinek — arcán ritkán látható valamely bonyolult lelki folyamat tükröződése: éppen ezért képein nincs heves és indulatos mozdulat. Az ő embere csendes, keveset beszél, inkább befelé, elrejtőzve él. Parasztjainak arca rezzenéstelen: az érzelmek ritkán jutnak mimikai kifejezéshez, inkább meghúzódnak a fej jellegzetes tartása, beszédes színei, a szem csendes, megindító pillantása mögött. A képi szituációk azt a pillanatot ragadják meg, amikor a legkifejezőbb az alakok együttléte, hangulati egysége, színbeli gazdagsága, a környezettel való kapcsolata. A szituációt Szőnyi nem úgy mutatja be, mint valamely folyamat egyik mozzanatát — érzékeltetve az előtte és utána következőket —, hanem mint valami nagyon jellemző, örök emberi állapotot, létformát. Az ilyen festői módszerben nagy szerepe van a környezetnek és a megvilágításnak, melyek elvesztik tárgyi különállásukat, az alakkal együttesen jelentkező motívumokká válnak, vagyis 272
