Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)

Művészeti központok Pest megyében - Bakonyvári M. Ágnes: Gödöllő képzőművészete 1945 után

pességének kihasználása érvényesül. A szintetikus festészet felfogása szerint képein nem érzékelteti a perspektívát, hanem dekoratív színfoltok egyensúlyára építi képeit. Elvont fogalmak megjelenítésére törekszik, melynek érdekében emblémaszerü, jelképi értékű, sőt szimbolikus motívumokat szerepeltet munkáin. Portréi, életképei a társadalom száműzöttjei, kitaszítottjai iránti együttérzésről, aggodalomról tanúskodnak, Ennek előadásában az európai és magyar elődökhöz, illetve kortársakhoz hasonlóan (Tbulouse-Lautrec, Picasso, Mednyánszky László, Qulácsy Lajos) erős expresszivitás érvényesül. Ugyancsak expresszív vonásokat tükröznek tájképei is, melyek belülről fakadó látomásokként jelennek meg. E korszak fő műveiként megemlítendők Pipás önarcképe, Anyám című portréja, a tragikus bányaszerencsétlenséget idéző Courrières, az Iga, a Moloch című alkotások, amelyeken megnyilatkozó szociális érdeklődésével az egész Európában fellelhető témához kapcsolódott. Gödöllőre telepedésével egy időben bontakozik ki vallásos festészete, melyben a bibliai jelenetek eredeti jelentését megőrizve a témának új tartalmat ad. A köznapi életben létező művészet vallását hirdeti, élet és művészet egységét vallja a tolsztoji, mskini elképzelésre támaszkodva. 1924-ben Zoltán testvérével megalapította a Spirituális Művészek Szövetségét, melynek két évtizeden keresztül vezéregyénisége volt. E szövetség lett volna hivatott arra, hogy a szecesszió utódja, örököse legyen. Körösfői 1920-ban bekövetkezett halála, a gödöllői szecesszió egyik vezéregyéniségének elvesztése arra késztette Remsey Jenőt, hogy a művésztelep hagyományainak megmentése érdekében cselekedjen. Bibliai tárgyú alkotásai mellett a hun—magyar mondavilág témáinak feldolgozása is megtalálható e korszakban. Már a 30-as évek közepétől felfedezhető képein egy sajátos vonás: misztikus fénysugarak hálózzák be a képek terét. Ehhez a kompozíciós megoldáshoz haláláig ragaszkodik, s e jellegzetességről pályájának hosszú időt felölelő szakaszát „sugaras korszakként" szokás emlegetni. A proletártémák vagy a szimbolikus fogalmak képi megjelenítése esetében egyaránt ragaszkodik a „sugaras" előadásmódhoz, mely anyagtalanná, elvonttá teszi a jelenetet. 1957-ben Párizsba utazott. Még ebben az évben, majd 1958-ban is kiállítása nyílt a francia fővárosban, 1963-ban pedig Mentonban mutatta be müveit. Tanulmányútjáról hazatérve 1964-ben az Ernst Múzeum is lehetőséget adott Remsey Jenőnek, hogy alkotásait kiállítsa. Ezt megelőzően 1947-ben az egykori Szalmássy Galériában láthatta a magyar közönség „Művészek, munkások, anyák" címmel bemutatott munkáit. A hivatalos művészeti szakvélemény 1964 után kezdi figyelemmel kísérni Remsey Jenő művészi tevékenységét, s meglátni benne a felbomlott gödöllői művésztelep értékének őrzőjét. Remsey Jenő törekvéséhez csatlakozott Dékán Antal, a gödöllői Munkácsy úti Általános Iskola igazgatója, aki az általa vezetett iskolaépületet 1966-ban rendelkezésre bocsátotta egy gödöllői művészeti seregszemle céljára. Ennek elsőrendű feladatául a művésztelep alkotóinak bemutatását tűzték ki. A Gödöllőn fellelhető anyagot a Magyar nemzeti Galériából kölcsönzöttekkel egészítették ki, hogy teljes képet adjanak a város művészeti életének múltjáról. Ez a kiállítás egyértelműen jelezte, hogy a gödöllői művésztelep már művészettörténeti eseménnyé vált, elmúltként értékelendő. Remsey Jenő és Dékán Antal összefogásának az is célja volt, hogy ha művésztelep nélkül is, de aktív művészeti életet teremtsenek a város jelenében. Ennek eredményeiről az 1975-ben megrendezett csoportos kiállítás adott képet, melynek helyszíne a Dékán Antal igazgatásával működő Légszesz utcai Általános Iskola volt. Ez a kiállítás a művésztelep életének reprezentálása mellett jelezte, hogy a városban felnőtt egy újabb művészgeneráció. Ennek képviselői elsősorban Remsey Jenő gyermekei voltak, akik a szecesszió hagyományait családi örökségként is értékelhették. 264