Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)
Művészeti központok Pest megyében - Bakonyvári M. Ágnes: Vác képzőművészete
ta valós természeti mozgásokat idéz. Ugyanakkor hangsúlyozza az emberi nézőpontot, szemléletet, az emberi léptéket. A fák által függőleges irányban tagolt képtérben a fent és lent elkülönítése kap hangsúlyt. A napkorong pedig a természet körforgásait, a világegyetem gömbformáit is jelzi. A motívumok nem a természet törvényszerűségei szerint kapcsolódnak egymáshoz, méretbeli viszonyuk sem a valóságoshoz igazodik. A kiemeléssel, kicsinyítéssel és nagyítással, valamint a fedéssel flock Ferenc müvein a valóságnak olyan sűrítménye, esszenciája tükröződik vizuális jelekben, mely az anyagi, tárgyi környezet nem látható megnyilatkozásait teszi érzékelhetővé. Az 1945 utáni első évek váci képzőművészetét tehát a posztimpresszionizmus hagyományainak folytatása, illetve továbbfejlesztése jellemezte. Ennek jegyében zajlottak az évenkénti kiállítások is, melyeken a Pest megyében élő művészek vettek részt — az ország akkori művészetének legrangosabb képviselői is: Barcsay Jenő, Czóbel Béla, Kmetty János, Szőnyi István. Ők azonban a rendezés koncepciótlansága miatt erőteljesen érvényesülő szociális-humanisztikus szempontok, valamint a „vasárnapi festők" és féldilettánsok túlsúlya miatt a későbbiekben távol maradtak e kiállításoktól. A művészi színvonal csökkenése, a szociális és művelődéspolitikai-esztétikai szempontok szembekerülése arra késztette a Vácott rendszeresen bemutatkozó művészeket, hogy tudatosan szervezett alkotócsoportot hozzanak létre. A csoport indulásakor — 1967-ben — Szentendrén még nem kezdték el az új művésztelep építését. Ezért a Duna-műhely alapítói között a váciak mellett szentendrei és más Pest megyei művészek is szerepeltek. Alapítási okiratuk részletesen tartalmazza a közösség létrejöttének okait, illetve működésének célkitűzéseit. A Duna-műhely tagjai olyan vidéki képzőművészeti központ kialakítására törekedtek, amely az ország vizuális tudatának részévé válhat. Ennek eszközeként a konkrét, helyhez kötött tipikus jelenségek általános érvényű megfogalmazását jelölték meg. Alkotói csoportjukat zárt esztétikai egységnek tekintették, mely nem kereskedelmi vállalkozás, hanem azonos célkitűzésűek baráti együttműködése. Az alapítási szándékkal ellentétben a műhely működésének elvi, eszmei kérdéseit tisztázni kívánó írásos dokumentumok, valamint az évenkénti kiállítások anyaga azt mutatja, hogy az alkotók célkitűzései, a város velük szembeni elvárásai elsősorban nem esztétikai jellegűek. Váchoz való kötődésüket, a műhely alkotóközösséggé forrasztását sokkal inkább közéleti tevékenységükkel próbálták erősíteni, mintsem az esztétikum szférájában, vagy esztétikum és politikum egészséges mértékű összekapcsolása, egymásra hatása révén. Ilyen célkitűzések mellett a Duna-műhely megnyilatkozási formája az évenkénti Váci Tárlat volt, valamint néhány művész egyéni vagy csoportos kiállítása egy-egy üzemben vagy iskolában. Ezt a tendenciát erősítette a Vác Városi Tanács 1979-es vb-határozata is, amelyben Esztétikai Bizottság létrehozásáért, tematikus pályázati kiírásokért, a kiállítások szervezéséért vállalt felelősséget a művelődési osztály, valamint a művelődési ház. Az alkotóközösségen belül problémát jelentett a csoport művészeti tevékenységének határozottabbá tétele; Jelzi ezt, hogy hol a műhelymunka serkentése jutott szóhoz párosulva a giccs és a dilettantizmus kiszorítására irányuló törekvésekkel, míg máskor a banális közönségigény kielégítése volt jellemző. A Duna-műhely nem tudott új tagokat megkötni — többek között azért sem —, mert a közös megállapodással kialakított csoporthoz tartozás feltételei helyett egyéni szempontok döntöttek. A város ezen a helyzeten új művészek tudatos idetelepítésével próbált segíteni. A Dunaműhely túlzottan heterogén volta miatt a 70-es évek közepére gyakorlatilag felbomlott, de a 237
