Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)
Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Novotny Tihamér: „Zászló, mint olyan szél lobogtat, mely nem fúj”
A szentendrei VLS Pinceműhelyében és az ország más helyein is megrendezett kollektívtematikus és egyéni kiállításaik, „szabad-színházi" bemutatóik, környezetszobrászati, térberendezési munkáik, performance-aik, akcióik talán a Fluxus-mozgalomhoz álltak a legközelebb; amennyiben életük szinte minden mozzanatával kifejezték azt a tételt, mely szerint a műalkotás bárhol, bármikor, bármilyen eszközökkel és bármilyen időtartamig létrehozható. Magyon lényeges azonban, hogy művészetük a magyarországi amatőr mozgalomból indult ki, így szubegzisztenciális és frusztrált helyzetükből fakadóan öntörvényűén is kikísérletezték azt az egyébként akkoriban közhasználatú antiművészeti „kapszulát", amelyre védjegyként a „mindenki művész, minden művészet" címkéjű recept volt felírva. Ez az avantgárd recept tulajdonképpen azóta is készen áll, s belőle bármikor hasznos gyógyszer készíthető mindenféle lemerevedés, kreativitásellenesség, bénulásos megbetegedésben szenvedő intézményesülés ellen. Mára azonban a kijózanító valóság módosulása annyi, hogy a posztmodernnek nevezett kultúrhistóriai helyzetben az elhangzott tételhez egy kiegészítő cikkelyt kell kanyarítanunk: mindenki művész; csak akadnak, akik ezt jobban csinálják, mint mások. S ők kétségtelenül ezt nagyon jól csinálják, hogy ne mondjuk, profi szinten. Az új helyzet azonban több ennél. Több paradoxont és kettősséget takar. Elfogadtat velünk számos olyan ambivalenciát, amelyben a forradalmi, a „tremendum'-'számba menő, a polgárpukkasztó művet vagy magatartást, a szándékkal maradéktalanul ekvivalens megvalósulás esetén sem képes a társadalom helyesen befogadni; sőt félreértelmezi, teljesen kifullasztja és vakvágányra juttatja. Például: — Mindenki művész, de csak a sztárcsinálás vagy a fogyasztás szintjén, és csakis a társadalmi eltarthatóság kvótája alapján. S ezt a neoavantgárdizmus által kivívott művészetelméleti alapszabadságot sem követte új társadalmi szerződés. — Bár a posztmodern utókor a tömegközlés csatornáin keresztül vulgarizálta, nivellálta az avantgárd vívmányokat, sőt továbbra is nagy étvággyal fogyasztja a szubkulturális javakat; de a kiválasztottak szintjén, s a jól menedzselt művészetfuturológia eszközeivel újra kitermelte a képzőművészeti elit kiváltságos rétegét. — Ugyanakkor a magas szintű szubkultúrát művelők — mint például a vajdás élcsapat — igazából továbbra is életidegenek, érthetetlenek maradtak a többség számára, holott stílusuk állítólag megközelítette és megszólaltatta a közízlést, a valós problémákat. Helyzetük a látszólagos siker ellenére hasonlatos a: neofolklorizmus neofolklór = ü " ezoterikus művészet/vagy tömegkultúra alapképletéhez. A neofolklorizáció különbség csak annyi, hogy a társadalmi valóság ellentétes elemeit összebékítő „új kép", a „szabad figuráció", az „új festőiség" térhódításával szabadalmaztatott pálforduló művészek között, ők anélkül is hitelessé váltak, hogy feladták volna eredentő szellemiségüket. Az underground mozgalomból jöttek, s ha művészetük lényegét, elfogadhatóságát nézzük, s ha útjuk vizuális megjelenését tekintjük, akkor ide tértek vissza. Jóllehet, hivatalosan elismert képzőművészekké váltak, hisz papírjuk is van róla. Saját kép-szó-hang metaforikájuk összefüggő rendszert képez tevékenységükben. Ez szinte mindegyiküknél megfigyelhető jelenség. Ha művészetük természetességét, ötletességét, játékosságát, egymás iránti toleranciáját, újszerű avantgárd folklorizmusát és mitológiáját nézzük, egészen egyedülálló eredményeket könyvelhetünk el, amelyek nem voltak hatástalanok más magyarországi művészekre nézve sem. Ha létezik permanens, deviáns realizmus, akkor az ő művészetük, minden szubjektivitásuk ellenére, beleillik ebbe a képbe. (Legalábbis jó néhányuknál 184
