Lóska Lajos szerk.: Művészettörténeti tanulmányok Pest megyéből (Studia Comitatensia 20. Szentendre, 1990)
Szentendre képzőművészete 1945–1985 - Novotny Tihamér: „Zászló, mint olyan szél lobogtat, mely nem fúj”
ezt tapasztaljuk.) S ezzel az állításunkkal nem ellenkezik sem a korábbi részletező rajzstílusuk, fantasztikus és banális szürrealizmusuk, sem a mai leegyszerűsített, primitív, naiv, art brut nyerseségű, tárgycentrikus szobrászi vagy festői modoruk. Sokoldalú tevékenységük már születésétől fogva olyan, mintha a művészeti eszközök és alkotói módszerek aktív tárháza, vagyis egy életforma, és nem puszta stílusprobléma volna. Eddigi munkásságuk felszabadult példázatai egy gazdagabb emberi élet igényét szuggerálják belénk, hiszen művészetük a legteljesebb mértékben korunk valóságából ered és pozitív-negatív eszmeiségében is ide mutat vissza. Bármennyire is szélsőségesnek, bármennyire is divatosnak tűnnek képzőművészeti alkotásaik és szerepeik — nyers szókimondással vagy költői árnyaltsággal —, de hitelesnek tűnnek. Grafikák, festmények, assemblage jellegű, posztpopos szobraik, konstrukcióik, gépkölteményeik, installációik, videofilmjeik, akcióik, performance-aik igen távol vannak már a klasszikus és a közelmúlt képzőművészeti hagyományaitól. Voltaképpen saját hagyományaikat teremtették meg, bár szellemiségében sokat merítettek és köszönhetnek Vajda Lajos, Bálint Endre, Kombs Dezső, Anna Margit örökségének. A legkirívóbb példát talán Aknay Jánosnál találjuk, aki indulásakor igen mély gyökereket eresztett a szentendrei lírai, szürreális, konstruktív hagyományokba, bár legújabb törekvéseiben már szinte ő is teljesen elszakadt a régi hagyományoktól. A torzítás, a jelhasználat mindegyiküknél abszolút személyes igazodású. Eszközeik kevésbé sorolhatók a stílustörténeti problémák körébe, legfeljebb rokoníthatók velük. Alkotásaikban szokatlan összhangként vagy vibráló feszültségként megférnek egymás mellet a külső és belső valóság direkt (pl. nejlonfólia, drótháló, neon), képletes (pl. vattából készült faunszőrzet, kátránypapírból kivágott koporsó) és szimbolizáló-jelképazonosító kellékei (pl. szarvasaganccsal koronázott libafej). Úgy gondolom, hogy ars poeticájuknak azt a végtelen párbeszédet vallják, amelyet az ember a valósággal, a világgal folytat, s amely az igazság kimondása és önmagunk meglelésére törekszik. Számukra a művészet szókimondó szórakozás, az élet elengedhetetlen része, öröm és munkaterápia, a lélek drámáinak, betegségeinek gyógyító eszköze. A hőskori szentendrei Vajda Lajos Stúdió autodidaktákat tömörítő művészeinek közös hitvallása és életformája kollektív és egyéni értékképzési formák összhangjára építő „szabadidőművészet" megteremtése volt. Mára ez a kollektív „szabadidő-művészet" szembekerült az időhiánnyal és felerősítette bennük az egyéni boldogulásra való minél karakterisztikusabb és minél egyszerűbb, de annál artisztikusabb törekvést. A vállalkozó kedv azonban nem szűnt meg, pedig ők többségükben nem a „pénzes avantgárd" elkényeztetettjei. Ezt tanúsítja az 1987-es „Szabad-Téri" Tárlat a Vajda Pincében című kiállításuk és kivonulásuk a Szentendrei Képtárban (Ferenczy Múzeum) évenként megrendezendő Őszi Tárlatról, vagy a Guba István pincéjében, ,jQombás-Keszonjában" (Szentendre) Lois Viktor által fölépített „földalatti léghajó" is, amely egy igazi „art brut", egy szegény kiállítás akart lenni az újonnan jelentkező fiatalok számára. S ezt tanúsítja, ugyancsak Lois Viktor, a közelmúltban megtartott (FMK) „nehézzenei estje", ahol is szoborhangszerei egy igazán kollektív, sokakat megmozgató koncert instrumentumaivá váltak, vagy a régi vajdás Pinceműhely kiállításaira emlékeztető, szintén idei „Aktok" című tematikus tárlat is. A VLS mindig is fluktuáló képzőművészeti csoportosulás volt, bár törzsgárdája ma is azonos a régivel. Jelenlegi felállásukban azonban nemcsak gazdagabbá válik majd az az esztétikai színkép és az a társadalmi-emberi-természeti problémavilág, amelyet ez a szűkebb társaság ma is vállalni és kifejezni akar és elmondani tud, de immár a hivatásos művészek előtt is megnyitja kapuit. 185
