Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

Farkas Péter. Kemény Zsigmond és Szász Károly

ni hasonlatosságra" emelkedés lehetőségét ígérte az iskola által. Nem, még nem mondta, hogy az „Isten meghalt", de a tudásnak olyan rangot adott, mely felér az isteni gondviseléssel, s minthogy ez utóbbi már a felvilágosodás szemében is elveszett volt, bátran kínálhatta a tudást az emberi sors megoldása lehetőségeként. Kemény Zsigmod gondolatvilágában is alapvető probléma az ember külső és belső meghatározottsága. Mellesleg ezért is érezzük modernnek, s ennek köszönhető mai reneszánsza is. MARTINKÓ András állapította meg (többek közt), hogy „a keményi ember ki van szolgáltatva a... belső és ... külső determinációnak, állandó fenyegetettségben él, tehetetlen bábként, magányosan, olyan szilárd (illúziós, illúziószerű) támaszok nélkül, mint a régi jó (isteni) gondviselés, a tökéletesedés-haladás megállíthatatlan organikus-fejlődési elve vagy végső soron a »rendületlenül« és a »ha férfi vagy légy férfi« jelszavú küzdésre, önerőre, esetleg a szabadon választott, ellobogó önáldozatra hagyatkozás."

57 Szemmel látható, hogy Szász Károly optimistább volt, tudott megoldást. Szembenállásról, véleménykülönbségről mégsem beszélhetünk kettejükre tekintve, hiszen Martinkó András a múltban élt, vagy a jelenben (Kemény jelenében) élő Kemény-hősökről beszélt, akik nem közvetíthették a Kemény kínálta megoldást: a polgárosodást. S egyébként is igaz az, amit SŐTÉR István mutatott ki, hogy „Kemény Nemezis-fogalma átalakul Világos után. — Kétségtelen, hogy ha eddig a katasztrófa kikerülhetetlenségében hitt, úgy most a végzet feloldásának lehetőségében bízik, s ezért is dolgozik. Sőt, most már olyan végzetet is ismer, melyhez igazodva jobb sorsot érhetünk el. A végzetet befoghatjuk vitorlánkba — fölismerésünkön és szabad akaratunkon múlik, hogy vitetjük-e hajónkat a végzettel, vagy felboríttatjuk-e vele."

58 A mi szempontunkból egyébként az a végtelen azonosság a fontos, hogy Kemény Zsigmond és Szász Károly egyaránt rendkívüli érdeklődéssel kutatta az ember sorsát meghatározó tényezőket, ezek hatásmechanizmusát és végső soron a befolyásolás lehetőségét. Amikor azonban összevetjük gondolataikat, számításba kell vennünk egy el nem hanyagolható körülményt. Azt, hogy Szász Károly tanár volt, Kemény Zsigmond pedig nem. Érdekes, hogy foglalkozásuk különbözősége is szinte magyarázatra szorul. Eddig ugyanis egészen könnyen összevethettük Kemény Zsigmond és Szász Károly életét az enyedi diákévek, a marosvásárhelyi jurátusság és a természettudományos érdeklődés (s persze jogász voltuk) révén. Most, amikor a tanár Szász Károlyról van szó, akadályok látszanak tornyosulni az eddigi gondolatmenet folytatása előtt. Egyszerűen azon oknál fogva, hogy Kemény Zsigmondból nem lett tanár, hanem író és publicista. Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy azért nem, mert abban a korban arisztokraták nem szoktak tanárnak menni. Ez azonban csak formai, gyakorlati megkötöttség, mert — elvben és végül a tényleges tevékenységében is — Kemény élete végéig nevelő volt. A csábítás, hogy pro forma tanárrá legyen, bizonyára nagy volt, ámbár ilyen jellegű lelki küzdelméről egyelőre nem tudunk. Ám az, hogy ilyen csábítással esetleg számolnunk kell, a történelmi körülményekből önként adódik. Ezeket a körülményeket BENKÓ Samu határozta meg igen jól, amikor azt írta, hogy „Az iskolának minden korban nagy a formáló ereje, de különösen az olyan időkben, amikor a szellemi erjedésnek ez az egyetlen hajléka, munkása pedig a magános pedagógus. A XIX. század első negyedében Erdélyben a művelődési élet minden hajtása mögött nagy nevelő egyéniségeket pillanthatunk meg. Németh László, amikor a Bolyaiak drámájában a pedagógia köré sűrítette mondanivalóját... a korszak sajátosságára irányított fénycsóvát. Olyan idő ez, amikor művelődési intézmények híján, igen-igen kezdetleges sajtóviszonyok közepette az európai kultúra eredményei csak tanár és diák iskolai kapcsolatában hagyományozódnak egyik nemzedékről a másikra."

59 Vagy talán éppen azért lett Kemény újságíró, hogy a „kezdetleges sajtóviszonyok" okozta problémákat semlegesítse? Mindezt nem tudjuk. Azt azonban a legszőrszálhasogatóbb kutatás után is elhihetjük BENKŐ Samunak, hogy Kemény „Fiatal korában még sokat tépelődött, hogy merre vegye útját, végül is az éppen akkor korszerűvé váló újságírásban, a szerkesztői feladatkör88