Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

Kulin Ferenc: Kölcsey vallásbölcselete (Töredékek a vallásról)

centrációt lehetetlenné tévő erőegyensúly elvi problémái érdeklik Kölcseyt. S míg a Lockeféle államtani liberalizmus végső soron az absztrakt polgári individuum emberi jogait érvényesíti a despotizmus veszélyét mindig magában hordozó politikai hatalom önmozgásával szemben, Kölcsey a szociális igazságosság elvét helyezi előtérbe. Azért kedves számára a hierarchia, mert ,,a római szék hatalma nem a szabadságnak sírja, hanem inkább az az ellensúly vala, mely a fejedelmi és nemességi despotizmusnak ellene dolgozott, s a népnek alsó rendét felemelte".

48 A Töredékek elemzésében akkor is meg kellene itt államink, ha csupán ezen az egy tanulmányon belül vizsgálnánk politikai eszméit. A nép megjelenése a fiatal bölcselő szótárában azonban azért érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert későbbi bölcseleti és politikai munkássága — s tegyük hozzá: az egész magyar romantika — egyik kulcsfogalmának feltűnéséről van szó, méghozzá olyan szövegkörnyezetben, ahol annak politikai hangsúlya nem retorikus-publicisztikus hevületből, hanem a történetfilozófiai tárgyilagosság igényéből származik. Maga a rokonszenv a nép „alsó rende" iránt, sőt a kiállás a nép érdekei mellett nem új jelenség a korban; a Kölcsey idézett mondatában megnyilvánuló néppártiság mégis egyszerre határolódik el a hazai elődök és kortársak (Orczy, Gvadányi, Bessenyei, Kisfaludy Sándor, Berzsenyi) patriarchális-paternalista népszemléletétől, másfelől attól a radikális eszmétől, amit szerzőnk a „népfelség" fogalmaként ismert meg francia forradalomtörténeti stúdiumaiból. Mint láttuk, nem állítja, hogy a középkorban a „népnek jusai ki lettek volna méretve", de azt igen, hogy „Ha volt, aki a hierarchiát, mint hatalmat retteghette, az legalább nem a nép vala. ... „Uralkodásra vágyás és szabadságszeretet, kifogyhatatlanul egymás ellen küzdő felek voltának Európában; de római hierarchia és európai népszabadság nem voltának egymással küzdésben."

49 Az „uralkodásra vágyás és szabadságszeretet" küzdelme visszautal a „fejedelmi és nemességi despotizmus" ellentétére, s ez a közvetett utalás a nemesség történelmi szerepének határozott és egyértelmű elítélését is jelenti. A nép melletti felszólalás tehát nem egy politikai koncepció kifejtését, hanem a szerző saját osztályának erkölcsi tartalmú bírálatát szolgálja. Annak az osztályönkritikának a csírája ez, ami majd csak a reformkor politikai publicisztikájában (Széchenyi, Wesselényi, Kemény, Eötvös írásaiban) fog kihajtani. Számunkra mégsem annyira eszmetörténeti szempontból érdekes ez a mozzanat. Inkább azért, mert ráirányítja figyelmünket arra az alkotáslélektani indítékra is, miszerint Kölcsey nemcsak tárgyilagosan igyekszik szemlélni saját társadalmi státuszát, de személyes — intellektuális és erkölcsi — érdekeltségét határozottan szembe is fordítja osztálypozíciójával; újabb jelét adva ezzel a minden korábbi vonzalmával tudatosan leszámolni, s minden szemléleti kötöttségéből kibontakozni akaró személyiség önteremtő eltökéltségének. Észre kell vennünk azonban azt is, hogy személyiségfejlődése folyamatában ez a mozzanat nem értékelhető egyértelműen előremutatónak. Ahhoz a pszichológiai jelenségcsoporthoz sorolható inkább, amit Katona Bánk bánja, és Széchenyi Naplói dokumentálnak az 1810-es évek magatartástörténeti eseményeiről. Arra a Bánkra gondolunk, a ki megsejtvén a szerepéből fakadóan reánehezedő feladat roppant súlyát és bonyolultságát, szeretné széttépni a kötelmeit jelentő „tündéri láncokat", és arra a Széchenyire, aki egyszerre hagyna ott hivatást és hazát, csak hogy személye független lehessen. S mint ahogy Bánk is, Széchenyi is a társadalmi státusában kódolt szerepek és feladatok felvállalásával, s nem azok megtagadásával ragadhatja csak meg individualitását, a lírikus Kölcsey számára már most is evidens, s néhány év múlva a teoretikus számára is az lesz, hogy osztálypozícióján belül van az a lehetőség, hogy alakuló személyisége törvényeit egy alakuló közösség szükségleteivel egybehangolja. Ez a lehetőség persze majd egy nemzeti közösség kiváltságos helyzetű, politikai cselekvésre predesztinált fiát fogja kihívni, s nem egy „univerzális monarchia" absztrakt individuumát. S bár egyelőre még ilyen kategóriákban gondolkodik, 69