Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

Kulin Ferenc: Kölcsey vallásbölcselete (Töredékek a vallásról)

Kant filozófiájához való viszonyát. (A Töredékekkel kapcsolatban Szauder is a königsbergi bölcs hatását hangoztatja, s általában is közhelynek számít, hogy — Márton István, Pálóczi Horváth, Sipos Pál, Köteles Sámuel és Kazinczy mellett — Kölcsey volt Magyarországon Kant legjobb ismerője.) Meggyőződésünk szerint nem tekinthető bizonyítottnak, hogy költőnk a német filozófus munkáit — A tiszta ész kritikáján kívül — olvasta volna. Az sem látható világosan, hogy mennyire ismerte a kantiánusok munkáit, s mennyire követte a kanti kriticizmusról folyó vitákat. Annak előrebocsátásával, hogy e kérdések felderítését a Kölcseyfilológia ezután elvégzendő feladatának tartjuk, ezúttal csupán azt próbáljuk tisztázni, hogy mennyiben fedi egymást, s mennyiben nem Kant, illetve a Töredékek emberképe és valláskoncepciója. Nos, a hasonlóság voltaképpen csak kiindulópontjukban mutatható ki. Kölcsey tagadja — s ebben egyezik Kanttal —, hogy isten létére tapasztalati úton következtetni lehetne, következésképpen mindenféle spekulatív istenbizonyítékot elutasít. Amíg azonban Kant radikálisan végigviszi a kiindulópontjából levonható következtetéseket, hangsúlyozván egyfelől, hogy a hitnek sem a ráció, sem a képzelőerő közvetítésére nincs szüksége, másfelől azt is kijelentvén, hogy a „morálnak az önmegalapozásához semmiképpen sincs szüksége a vallásra".

33 Kölcsey — miként láttuk — nemcsak az értelem, de az erkölcsi és az esztétikai érzék működésének is fontos szerepet tulajdonít a „religiói érzelem" kialakulásában. Már ennyi eltérés alapján is megkockáztathatjuk a kijelentést: a Töredékek emberes világképének vajmi kevés köze van Kanthoz. Nemcsak azért, mert nyoma sincs Kölcseynél annak a kanti törekvésnek, hogy valláskritikájával az erkölcsi törvény autonómiáját alapozza meg, de azért sem, mert nála hiába keressük a vallás személyiségtani és metafizikai aspektusainak azt az egységét, ami Kant munkáját jellemzi. E lényegbevágó különbség oka elég nyilvánvaló. Kant a jó és a rossz közötti választás képességét nem egyszerűen az egyén tulajdonságának, hanem a személyiség kritériumának tartja (,,A morális törvény eszméjét és az attól elválaszthatatlan tiszteletet nem nevezhetjük a személyiség képességének, ez maga a személyiség"), Kölcsey ezzel szemben természetesnek veszi, hogy a „religiói érzelem"

34 — ami feltételezi az erkölcsi érzékenységet is — „különböző emberekben különböző mértékkel találkozik. Egyben kifejtve magát, másban ki nem fejtve, vagy éppen elnyomatva vagyon."

35 Azaz Kölcsey felfogása mindenekelőtt antropológiai premisszáiban tér el a Kantétól. Kant egyénfogalma olyan absztrakció, amelyben az individuális és a nembeli jelleg közvetlen egységben tételeződik, vagyis a személyiség kritériumának (az erkölcsi törvénynek!) való megfelelés egyúttal a közösségi normáknak való megfelelést is jelenti. Ez a normatív antropológia nem vesz tudomást az egyének közötti különbségek történelmi és szociológiai meghatározottságáról, így azokról a politikai és etikai problémákról sem, amelyek az individuumok egyenlőtlen kondicionáltságából adódnak. Ne felejtsük el, ez a felfogás olyan történelmi helyzetben születik, melyben a polgári státusú értelmiség nézőpontjából éppoly változtathatatlan adottságnak, ontológiai ténynek tűnik az egyén lelkiismereti magánya, mint az a lehetőség, hogy szellemi cselekvésének eredménye révén valamiképpen mégis részesévé váljék az egésznek. Izoláltságnak és közösségi funkciónak e paradox összhatásából fakad az a meggyőződés, hogy a világ megváltoztatását csak az egyén megjobbítása révén lehet elérni, s hogy — miként Kant mondja — az embernek „a gondolkodás megváltoztatásával és a jellem megalapozásával kell kezdenie önmaga morális átalakítását".

36 Kölcsey személyes léthelyzete jóval bonyolultabb, ellentmondásosabb a XVIII. század végi német polgári értelmiség léthelyzeténél. Ő most éli át az izolálódás folyamatát, ám olyan körülmények között, amikor semmi esélyét nem láthatja annak, hogy elszigeteltségéből szellemi tevékenységével ki lehetne törni. Ugyanakkor — nemesi értelmiségi pozíciójánál fogva — olyan politikai és erkölcsi kötelezettségek nehezednek rá, amik nem engedik, hogy végigjárja az elszigetelődés, az énabsztrahálás útját — sem egzisztenciális, sem érzelmi, sem politikai tekintetben. Miközben sürgető belső kényszert érez, 66