Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

In memoriam Sík Sándor - Baróti Dezső: Sík Sándor patriotizmusa

rend és a hozzája kapcsolódó illúziók konzerválására használták fel, és ahogy az epigonok szokták, használták el, a nagy elődök patriotizmusának egykor még újat akaró örökségét. Ismerünk olyan méltatásokat, amelyek konzervatív szerzői Sík Sándor verseiből is e hagyományok megőrzésének a szándékát olvasták ki, és ezért őt is a „hazafi költők", sőt a „nemzeti költők" piedesztáljára emelték. Arra természetesen nem gondolhattak, hogy egy olyan késői olvasó, amilyen például jómagam vagyok, a dicséretnek szánt szavaikból Sík Sándornak az irodalomtörténet által azóta rég feledésre ítélt, és már a maguk idejében sem korszerű konzervatív költők sorába történt degradálását olvassa ki. A konzervatív kritikát az tévesztette meg, hogy Sík Sándort valóban erős affinitások kapcsolják a hagyományokhoz; — a húszas évekig különösen a magyar romantika patrióta költőinek, Kölcseynek, Vörösmartynak a hagyományához. A konzervatív költők is becsülték ezt a hagyományt, sőt gyakran epigonjai voltak. Sík Sándor azonban nem az ő szemükkel olvasta őket, s nem azt tette magáévá örökségükből, amit a nagy ősök lelkivilágának, tanításainak és mélyzengésű retorikájának csak az önmaguk gondolatvilága és ízlése által befogadható felszínét meglátó epigonok; ő a nagy ősök verseinek a legmélyebb rétegei felé fordult, és az új utakat kereső lelkének előképeit kereste és találta meg bennük; — a maradi magyarság kíméletlen kritikusait, vagyis az igazi patriótákat és nem utolsósorban a maguk idejében szokatlan szavakból szőtt énekek poétáit, tehát azt, amit az a modernség fedezett fel náluk, amelynek az egyik szálláscsinálója, Babits Mihály írt esszét arról a Vörösmartyról, akinek a nevét nemsokára majd az új költők akadémiája tűzi a zászlajára. Régi mondás, hogy ha ketten mondják ugyanazt, az már sohasem egészen ugyanaz. Ezt Sík Sándor esztétikája nyomán úgy variálhatjuk tovább, hogy ha ketten olvasnak egy művet, sohasem ugyanazt fogadják be belőle; hiszen a befogadásnak több szintje van, alacsony és magas, hogy csak a két szélsőséget említsük. Könnyű volna idézetekkel is bizonyítani, hogy Sík Sándor konzervatív olvasói verseinek csak az ízlésükhöz illő szintjét fogadták be, azt pedig ami új volt bennük, már nem érzékelték. Egy, már az új líránkon nevelkedett olvasó viszont minden erőlködés nélkül a másik, a modern, az igazi Sík Sándor hangjára figyelhet fel bennük. így már az 1916-ban megjelent kötetének (Sík Sándor versei) Magyar sirámok с ciklusában. Első darabja a Zrínyi harmadik éneke. A cím, talán felesleges mondanunk, Kölcsey közismert verseire utal vissza, de a kissé nehézkes s a konzervatív ízlésnek sem visszatetsző indítás után már nem Kölcsey, hanem Ady szavaival korholja (ahogy ő mondja) a megnyomorult magyar népének szitkos kicsinyeit, pártos nagyurait, a nagypipájúakat, kevés dohányúakat, majd így folytatja: Most a veres égen új tüzek lobognak, Születik új rendje mostan a dolgoknak! Az új utáni vágy, és véle együtt az új dalé, állandóan visszatérő motívuma ezeknek a nemzetkorholó, tehát a patriotizmus mély rétegeiből feltörő verseknek. Ezt halljuk ki például, az 1912-ben írt Kuruc tábori dal soraiból. A kuruc költészet hagyományát ugyan a konzervatív líra is szívesen ápolta, de jól ismeretes, hogy ez Ady modernségétől sem volt idegen. Sík Sándor szintén az Új versek költőjének a hangján kapcsolódik a régi dalok hagyományához: Tűzben újhodik most minden ami régi, Mostan a multaknak jövővé kell égni, Vettetik a tűzre minden ami korhadt, Mostan ami vénhedt, adatik a pornak, Elhull ami férges, elhull az esendő Tűzben születik most vérben a jövendő. 649