Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

Farkas Péter: A szerkesztő Szemere Pál

lyen kaptafára húzva bemutatni. Hiszen ő az, aki bírált és megbírálható volt, aki kedves tagja, de kritikusa is a társaságnak, mester és barát, kapocs a nemzedékek és irányzatok között. Egyszóval minden. Egyszerre alkalmas és alkalmatlan arra, hogy szerkesztő legyen. Mindez azonban még további bizonyításra szorul. A szerkesztő elvei Mint már említettük, az Élet és Literatúrából (és a MuzárionbóX) hiányzott a programadó cikk. Néhány szerkesztői megnyilatkozás azonban lehetővé teszi, hogy valamennyit közvetlenül is megtudjunk a szerkesztő elveiről. A legelső iránytűnk az első kötet elejére helyezett, s már közvetve idézett mottó Montesquieu-től. Csakhogy a nagy francia gondolata nem önmagában áll a folyóirat élén, hanem szerkesztői kiegészítéssel. Az egész mottó tehát a következőképpen hangzik: ,,A gondolkodó fej ítéletet hoz a' resultátumokról a' princípiumokra és viszont: 's az illyenekre nézve Montesquieunek tanácsát követnünk illik: nem mondani el mindent; 's a ' mit mondunk is, csak azért mondani el, hogy az Olvasó gondolkodásra ébresztessék. '

m Az évek hosszú során keresztül tervezett folyóirat mottója nyilván nem pillanatnyi ötletből fakadt. FENYŐ István is fontosnak tartja ezt a néhány sort, melyekből Szemere szerkesztői magatartására lehet következtetni. Arra a törekvésre, hogy az „olvasó tanuljon meg önállóan gondolkodni, ítélni, választani, minősíteni, szokja meg a kritika atmoszféráját, sajátítsa elamübírálat válfajait, módszereit, hangnemeit" s ezzel a gyakorlattal, folytatja a gondolatot FENYŐ István, Szemere „Kármán József egykori felvilágosult ideáját intézményesen próbálta irodalmunkban valóra váltani".

22 Mindenesetre látnunk kell, hogy itt Montesquieu, aki nemcsak hirdetője, hanem maga is mestere volt az elhallgatásnak, csupán a módszer nyomós ajánlására vétetett elő, mert a tartalom, ami ebben a kontextusban a szavai mögött van, HERDER-nél sokkal világosabban olvasható. E szerint: ,,Az írónak kell a közönséget művelni, nem a közönségnek az írót."

23 Az író tehát nevelő, s mint ilyennek van dolga, kötelessége a közönséggel szemben. Az író tehát valamilyen kiválasztott személy, de itt még nem tudjuk meg róla, hogy csak irracionálisán megragadható zseni-e, vagy egyszerűen tudós lángelme, de egy bizonyos: az olvasót nem a romantikus, hanem a racionálisan gondolkodó, a következtetés módszerét alkalmazó elméhez kell felemelni. Abban az esztendőben, amikor már megtörtént a romantika áttörése, meglehetősen ellentmondásos ötlet az okosságra hagyatkozni a műértés dolgában. Magyarázatul árral a meglehetősen közismert gondolatra kell hivatkoznunk, melyet Hugh BLAIR fogalmazott meg, s amely szerint: „Jóllehet az ízlés tagadhatatlanul a' szépségnek egy bizonyos természeti ösztönforma érzésén alapúi, mindazáltal az okosság sok esetben segítségére van 's erejét neveli."

24 A mottóban tehát tanítókról és tanítványokról, a gondolkodó ész természetes működéséről, s a tanítás módszeréről van szó. Üzenetét azonban nem merítettük ki ezzel a felsorolással. Észre kell vennünk, hogy Szemere (aki ezúttal maga is tanító) egy neves tanító, a francia akadémia tagjának a módszerét ajánlja, de nem mondja, hogy azt követni kell. „Követnünk illik" mondja, s ezzel a fordulattal mintegy visszhangozza KÖLCSEY Ferenc egy korábbi gondolatát: „A szerencsi plébános nem jól tévé, ha grammatikájának diktátori hatalmat kíván adatni. Mi jusson? En a francia akadémiának diktátorságával sem valék soha megelégedve, annyival inkább egy embernek az nem adathatik. Az efféle határt vet az előmenetelnek, s az iskolai despotizmus, minden despotizmusok közt legsötétebb."

25 Mindent egybevetve arra a következtetésre juthatunk, hogy a rövid mottó kellőképpen kifejezi a folyóirat programját, melynek lényege a vélemények ütköztetése gondolkodtatás, vagyis nevelés céljából, s hatalmi szóval való igazságosztás nélkül. Ez a program természetesen hozta magával az oly sokszor elmarasztalt szerkesztői 46