Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)
Varga Domokos: Költő a homokon
Ritkán adódott olyan alkalom, mint 1896 nyarán, amikor a Tátra aljában az akkor igen divatos feketehegyi fürdőtelepen töltött egy hónapot, s az ott üdülő úri társaság fogékonyabb tagjai előtt többször szavalgatta — látható sikerrel — Heredia-fordításait s ráadásul néhány saját versét is. De még emiatt is aggályoskodott. Feleségének kellett biztatnia: ,,.. .nem értem, mi helytelenség lett volna benne, hogy te Feketehegyen így nyilvánosan is szerepelj". Furcsa, mikor egy lírai költő a szemérmességévc! Hiszködik. No de ez sem volt ismeretlen Arany Jánosnál sem. A lobi birtok Ez volt az az év — a millennium éve —, amikor Vargha Gyula homoki birtokos lett Löbön, hogy aztán az is maradjon egészen haláláig, 1929-ig. Hosszú út vezetett idáig. Házassága első éveiben még krajcáros gondokkal küszködött, holott ipától, Szász Károlytól rendszeres havi támogatást kapott, s Káváról is, de Kiskunhalasról is — ahol Szász Károlyéknak volt egy kis birtokuk, felesége, Bibó Antónia révén — gyakran érkeztek gyümölcsös, befőttes, disznótoros és egyéb csomagok. 1883 szeptemberében írta például Halason időző feleségének: „Édes apámék küldöttek egy zsák krumplit, sok almát (nagy ferslággal), zsírt, szappant, az eltett uborkákat, tizenegy üveg paradicsomot, egy üveg tejszínt, egy üveg tejet, túrót, körtét." Vagy egy másik jellemző levélrészlet — szüleinek szóló — két évvel későbbről: ,,A liszt, krumpli, alma épségben megérkezett, a tojás között voltak töröttek is, de egynek kivételével azokat is használhattuk, a szőlő azonban siralmas állapotban érkezett, a szemek legnagyobb része lehullott, összetört. (...) No de egypárszor így is jól lakunk belőle s nagyon köszönjük, valamint a többi jó élelmiszert is, melyen jó sok pénzt fogunk meggazdálkodni. Nemcsak kenyeret nem fogunk eztán a péktől venni, hanem kiflit sem, mert a jó fehér búzakenyér a kávéhoz is igen jó, s így csak kenyéren és kiflin 27 krajcárt gazdálkodunk meg naponta, ami egy hónap alatt 8 forintra megy." (1885. nov. 8.) Mai szemmel olvasva már-már elmosolyító a régi levelek egy-egy kitétele, hogy verte fogához a garast egy akkori magyar köztisztviselő család, ahol a családfőnek semmiféle káros szenvedélye nem volt, nem ivott, nem dohányzott, nem kártyázott, nem nőzött — jóformán csak családjának és munkájának élt. De ami nem mosolyogtató, az is jellemző. 1884 nyarán például így írt haza Halasról fiatalasszony-nagyanyám: „Holnap ismét várok tőled levelet, de nem írok, mert úgy egyezkedtünk meg, hogy ne fogyasszunk mindennap egy-egy öt krajczáros bélyeget." Majd ugyanebben a levelében: ,,Ha te is jónak látod, jó volna talán mégis venni valami kis ajándékot Rózikának. Nézz utánna Lángnál, ha kapnál úgy 4—5 forintért valami csinos virágvázát, vagy egy névjegytartót. Ha lehet olcsóbban is elég csinos tárgyat venni, annál jobb." (Közeli rokon nászajándékáról volt szó.) Vagy két évvel később, 1886. júl. 2-án ugyancsak Halasról: „Délre a kisasszonyt s Margitot is várjuk. Jó lesz, ha küldesz tőlük mécsbeleket, mert eddig mécs nélkül voltam, s néhányszor gyertyát kellett gyújtanom, hogy Ilonkát megnézzem." (Ilonka az elsőszülött gyerekük volt.) Éjszaka gyertyát gyújtaniuk ekkor még pazarlásnak számított. De tíz évvel utóbb, mire ötödik gyerekük is megszületett (igazából a hatodik, mert egy meghalt közben), már ők is birtokvételen törték a fejüket. Budapesten rengeteg hozzájuk hasonló, vidékről származott család élt akkoriban. Számarányban jóval több, mint ma, s kötődésük is jóval erósebb volt még a régi életformához s az ezzel járó, félig-meddig naturális gazdálkodáshoz, háztartáshoz. Az említett vidéki élelmiszercsomagok is ennek a világos jelei voltak, de érdemes néhány levélrészletet idéznem, előbb Vargha Gyulától, Pestről, aztán feleségétől, Halasról: 1883. szept. 23.: „Tegnap, minthogy hetivásár volt, paradicsomot vettem, százat 90 krajcáron, elég nagyok és elég szépek voltak, de talán túlságosan el találtuk főzni, úgy, 450
