Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

Varga Domokos: Költő a homokon

Ezt egyébként a szintén öreg szülőktől származó Arany Jánosra is majdnem ugyanilyen érvénnyel el lehetne mondani. Számos verse bizonyítja, hogy ő is milyen „magának való", szemlélődő, ábrándozó, töprenkedő gyerek volt; hogy kötődött ő is egész életében szülőföldjének emlékéhez, zsenge ifjúságának élményvilágához, s hogyan lett ez az onnan mentett útravaló az egyik — sőt talán a legfőbb — táplálója a „kapcsos könyv" Őszikéiben kibomló öregkori lírájának. Arany Jánosban is „fellazult" valami élete utolsó termő éveiben, míg A tölgyek alatt elleni otromba támadás megint görcsbe nem rántotta, s végleg el nem hallgattatta. S ebben a fellazulásban könnyen felfedezhető a rég elmúlt, de a költő által soha el nem temetett gyermekkor hatása is. Kosztolányi jó érzékkel keresi ugyanitt Vargha Gyula kései lírájának titkait. A két költőt — mestert és tanítványt — szoros lelki rokonság fűzte egymáshoz. Akadtak persze lényeges különbségek is. Ezek közül egyvalami a tanítvány javára szólt: ő vissza tudott térni a lelkét sorvasztó nagyvárosból egy neki valóbb, természetesebb, ihletőbb világba. Nem a saját gyermekkoráéba ugyan, nem Káva szelíd hegyei-halmai közé, hanem a lobi homokpusztára. De láthatólag ez is segítette a lelki „fellazulásban", érzéseinek felszabadulásában. Sőt talán még jobb is volt érintetlenül, változatlanul hagynia szülötteföldjének emlékképeit, ennek a másféle tájnak az élményeit pedig egy kicsit jövevényként, soha egészen ide nem szokó idegenként fogadnia be. Hisz az azonosulás és a távolságtartás rejtelmes kettőssége nélkül nincsen irodalom, se bármi más művészi alkotás. Városi száműzött Budapestnek már akkoriban is egyre sűrűsödő kőrengetegében Vargha Gyula száműzött volt inkább, semmint jövevény. Itt jóval kevésbé találta helyét, mint Löbön. Pályája, megélhetése azonban élete nagy részében idekötötte. Költői hajlamai korán felébredtek, de arra nem is gondolhatott, hogy versírásból, fordításból tartsa el magát. Ehhez a legnagyobbaknak a tehetsége is kevés volt akkor. Tizennégy évesen érte meg a kiegyezést, és egy percig sem volt kétséges előtte, hogy őrá valami hivatal vár; nem holmi bohém művészet, hanem „tisztességes" pénzkereset. Vénülő szülei nem kis áldozatok árán taníttatták, már őmiattuk sem tehette volna meg, hogy ne vállaljon állást, ahonnan szerény, de biztos jövedelmet húzhat, mégpedig a fokozatos emelkedés reményében. Idomulnia kellett természetesen a korhoz is. Apja a becsületes Varga János nevet viselte haláláig — leveleit is így írta alá —, noha nemesi származék lévén, a családi iratok tanúsága szerint akadtak Varghának írott ősei is. Az ifjú Vargha Gyula szinte még gyermekfővel átváltott erre a patinásabb ortográfiájú névre, s ettől fogva apjának szóló leveleit, küldeményeit is Vargha Jánosnak címezte. Már tizenkét éves korából fennmaradt egy ilyen levele, melyben egyébként Ferenc József pesti látogatásáról számolt be: „A császár 12-én érkezett, a József téren fogadtuk őt, s az út mellett a tanulók mint a katonák sorba álltak, először két tábornok nyargalt el az úton, nemsokára utánnok jöttek a lovas bandériumok, végre maga a császár egy tábornokkal. A császár magyar ruhába volt öltözve (de nem igen jól állt neki a magyar ruha). A főváros most tele van lobogókkal, de fájdalom sok sárga fekete zászló..." (1865. dec. 13.) Egy évvel később, kora kamaszkora egy rossz pillanatában még a Wargha névalakkal is megpróbálkozott egy aláírásában, erről azonban letett a továbbiakban. Elég volt a Vargha h betűje is, hogy jelezze: neki is joga van belépni a rövidesen ismét államfenntartó szerephez jutó magyar úri rendbe. Mentségére legyen szólva: úri gőg sohasem mocorgott benne. Patriarchálisán nyájas volt inkább az „alsó népréteghez", például később a lobi birtok cselédeihez, akiknek a gyerekei gyakran naphosszat együtt játszottak az ő unokáival. A munkát becsülte, nem a ran-