Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)
Varga Domokos: Költő a homokon
Horváth János: ,,Ő nem léphetett fel új idők ígéretes prófétájaként: az irodalomban már nem jelenthetett forradalmat, nem lehetett vezér, nem gyülekezhetett köréje ifjú költőtársak egész iskolája: ő beteljesedés volt, kihangzás, a nemzeti költészet aranykorának egy végső szép virága, mely teljes kinyíltakor már egy neki idegen világot talál maga körül." (Emlékbeszéd a Magyar Tudományos Akadémián, 1932) Komlós Aladár: „Versei nem allegóriák: valóságos látványt festenek, eleven részletekkel. De aztán a kép egyszerre átlátszóvá és jelképessé válik a mögötte felderengő érzelem, szubkejtív vonatkozás fényétől. (...) Más művészi tulajdonságai is hídnak mutatják a népnemzeti iskola és a Nyugat között. (A magyar költészet Petőfitől Adyig, 1959) Mészöly Dezső:,,'Nyugati forró szél elfújja nyomát.' Gyönyörűen többértelmű sora ez Vargha Gyula Epilógjának. Nincs-e benne az öreg költőnek az a baljós előérzete is, hogy az ő nyomát a Nyugat új hangú lírájának 'boszorkányos forró szele' (Ady) söpri el? Kétség és reménység közt hányódott Vargha Gyula, ha társtalan életművének jövőjén gondolkozott. Kétség és bizonyosság közt habozik e sorok írója is, ha arra a kérdésre keres választ: vajon e korára kevéssé ható költő munkásságának nedveiből fölszívódik-e valami az utókor lírájába." Ez az utóbbi idézet Vargha Gyula válogatott verseinek és műfordításainak A végtelen felé címen 1985-ben megjelent kötetéből való, amelynek közreadását — jellemző módon — nem a nagy állami kiadók vállalták, hanem a Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya. Szerkesztője Mészöly Dezső volt, ő írta az utóhangot is, s benne a tűnődő hangú fenti mondatokat, miután nálamnál jóval gazdagabb ízelítőt adott a Vargha Gyuláról szóló íróikritikusi véleményekből is. Táj és ember Az eddigiek talán már sejtetik, mi sugallta dolgozatom címét. Löb — más néven: PusztaLöb vagy Löbpuszta —, ahol Vargha Gyula öregkori lírája kivirágzott, a Duna-Tisza közi homokháton található, Üllő határában, hét kilométerre a felutói. A középkorban ide is falu települt, de a török idők után ez nem éledt újjá. A határ nagy része időközben futóhomokká változott, majd ismét termőterületté, szívós paraszti munka révén, de kisebb-nagyobb birtokosok tulajdonaként. Vargha Gyula — szó lesz még róla — 1896-ban szerezte itteni birtokát, ahová aztán gyakran lejárt Pestről, majd öregségében csaknem teljesen ide vonult vissza. Pedig sohasem érezte itt magát egészen otthon. Szülőfaluja, Káva alig 20 kilométer ide légvonalban, szekérúton sincs sokkal távolabb — Monoron át —, de már valóságos hegyesvölgyes vidék a Cserhátnak (illetve a hozzá csatlakozó Gödöllői-dombságnak) a környező síkvidékbe hatoló nyúlványai között. Gyerekkori élményei őt örökre odakötötték. Ott ismerte és szerette meg a természetet, ott ébredt fel benne az a furcsa érzés, amely aztán egész költészetét végigkísérte: neki valami megmagyarázhatatlan, bensőséges köze van éghez és földhöz, csillagokhoz és felhőkhöz, vizekhez, maradarakhoz, fákhoz, virágokhoz, az egész mindenséghez. Rajongó természetimádat volt ez? Nem, sokkal inkább ösztönös befogadókészség és azonosulási vágy. Magános szemlélődésre és velejáró töprengésre, úgy látszik, bőven nyílt alkalma gyermekkorában, az érlelódés éveiben. Már java korban voltak a szülei, teli a gazdálkodás és egyéb teendők ezernyi gondjával, mikor ő megszületett. Kosztolányi is felfigyelt erre. ,,Nála a lírai fiatalság az öregséggel kezdődik, abban a korban, mely az ellenőrző logikát éppoly jótékonyan lazítja, mint az ifjúság, s gát nélkül ömleszti ki az érzést. Vajon mi lehet oka ennek a lélektani és irodalomtörténeti rendellenességnek? Kutatom magyarázatát, s életrajzában rábukkanok egy adatra: 'öreg szülők kései gyermeke'. О maga is 'későn született dalok L nak nevezi költeményeit. Mélyre ható, nyilván gyermekkorra visszanyúló emlékek határozták meg így fejlődésének törvényét." AAA
