Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

Varga Domokos: Költő a homokon

Jó volna idézni Horváth Jánost is, őt mi fogta meg ebben a versben. Erre sajnos, nincs mód, elemzése — tudtommal — írásban nem maradt fenn. Érthető viszont, hogy az avantgárdért lelkesedő ifjú Szentkuthy — illetve akkor még Pfisterer — Miklós, aki az 1920-as, 30-as évek fordulóján járt egyetemre, viszolygott az efféle hagyományos stílusú és hangulatú költői látomástól. Gesztenyefák virág-gyertyáit gyújtogató tavasztündér? Ez elég volt, úgy látszik, hogy az egész verstől elijessze, s ne érezzen bele a maga módján hiteles költői élménybe. Vargha Gyula hazafisága sem lehetett rokonszenves neki, mert az meg Tisza Istvánéra volt hangolva, még keserűbb, aggodalmasabb, tragikusabb érzésekkel. Ki sem tört még az első világháború, ő már a fenyegető pusztulás rémképeit idézte fel. Nem tévesztették meg a boldog békeidők. 1912-ben írta például Sötét árnyék с versében: Almok szegény, szegény bolondja, te, Ne álmodozzál nagy, dicső hazárul; Néped halott. Története, Mint egy koporsó, szomorún bezárul. Mondanom sem kell, mennyire más hazafiság ez, mint amit Vajthó Lászlónak Szentkuthy Miklós által jóhiszeműen továbbkanyarított karikatúrája idéz fel. Hazafias utódok hazafias nemzése? Nem állom meg, hogy ide ne jegyezzek egy öregkori sóhajt az említett kéziratos kötetből: Huszonkét unoka Örvendek én az unokáknak, Hogy majd üres nyomomba hágnak; De huszonkét unoka kissé tán sok, Elszínak, mint a fát a sarjhajtások. Két halvaszülött sírjánál Itt nyugosznak istenadta Kis vetéltek; Boldogok, hogy bár születtek, Mégsem éltek. Mások dolga, nem az enyém, hogy Vargha Gyula költői rangját elismerjék vagy elvitassák, bizonyítsák vagy cáfolják. De ha már idéztem Szentkuthy Miklós szigorú szavait, még néhány idézet idekívánkozik. Schöpflin Aladár: „Vargha Gyula lírája éppen öregkorában ér el tető pontjára, öregkori verseiben mutatja a legigazibb és legmélyebb művészt. 1900 után írt versei között van néhány az utolsó másfél évtized magyar lírájának legjavából való, igazi gyöngyei a modern magyar költészetnek." (Nyugat, 1916) Kosztolányi Dezső: „Sok helyütt az Őszikék írója kísért, az ő nagy mestere. Egy öregúr méláz a romok között, följajduló keservvel, dohogó humorral, fájó önkicsinyítéssel. Tárgyai többnyire régi szüretek, disznótorok, cséplések, a mezei és falusi élet(...) De milyen érdekes lírai idegesség lelkesíti ezeket a városfutó verseket, milyen gyengéd a színérzéke, milyen nemeshangú az ő kijátszott 'kopott hegedűje'. A múlt század érzésvilága és életfelfogása a mai század hangszerelésével." (Nyugat, 1922) Sőt még egyet: Költői rang *rrD