Farkas Péter – Novák László szerk.: Irodalomtörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 19. Szentendre, 198)

Hódi Gyuláné: Petőfi Sándor aszódi vonatkozású költeményei

Hol a Galga lassú andalgással Hempejeg. A mondatzáró ige különösen idegenül cseng ebben a szövegkörnyezetben. Minden bizonnyal a rím következménye alakította arculatát ilyen felemássá. Ugyanakkor a magánhangzók ilyen megoszlása — valószínűleg tudattalanul — mintegy hangzásában is a ringatózás élményét imitálja. A fent és a lent (a bércek és a völgy) képei váltakoznak ebben a strófában, másrészt a patak vizének hullámzását is megragadják érzéki hatásukban. A patak- vagy folyóvíz hullámzása mint vizuális élmény, úgy tűnik, többször is megragadta a költőt ebben az időben. Ez tetten érhető két, közvetlenül a Galga partihoz után keletkezett versben is. A Honvágy című költeményben például a Duna hullámzását festi meg két — ugyancsak finom zeneiségű — sorban: Csókolva ölelkeznek Csepel mezőivel Dunánk ezüst hullámai. Ezt követi A Dráván címmel egy kis költemény, amely az előzőkhöz hasonló drámaisággal kapcsolja egy fogalomkörbe a folyó hullámzását és a honvágy faj dalmát. A hullámzó, hömpölygő mozgás valójában a Galga partihoz egészét átíveli. A vonatkozó mondatok láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz. A főmondatra visszautaló kötőszók még szorosabbra fűzik ezt a láncolatot, s mindez egy állandó előre-vissza mutató hangulati és intellektuális mozgást eredményez a mondatszerkezetekben. Ez a mechanizmus kétszer is megismétlődik a versben, két többszörösen összetett mondatban. Az első körmondat logikai centruma a főmondatban álló „szent hejek". A háromszorosan ismétlődő „hol" kötőszó szorosan ehhez a szerkezethez csatolja vissza a három mellékmondatot. Mindhárom az otthonhoz és a gyermekkorhoz fűződő pozitív emlékeket eleveníti fel: A Galga-partot mint konkrét földrajzi helyszínt, valamint egy ennél elvontabb fogalmat, a gyermek örömteli életérzését. (Ugyanaz a helyszín és életérzés ez, amelyektől a Búcsúzás című versben is elköszönt az Aszódról távozni készülő fiú.) A második — két versszaknyi — egység is megszólítással kezdődik. A költő a „szent hejek" után a „barna lányhoz" szól, akinek alakja ugyanolyan messzire merült már a jótékony messzeségben, mint az első egység megszólítottja, a Galga-part. Ez a két versszakon keresztülhömpölygő kérdés modalitásában éppen ellenpontja az első mondatfüzér felkiáltásának. S bár a költő itt a „barna lányhoz" szól, mégsem ez a kifejezés tölti be ebben a szerkezeti egységben a fentiekhez hasonló logikai centrum szerepét, hanem a „szív", a költő szíve. A vonatkozó névmások itt a „szív" főnévhez kapcsolódnak, így az egész egység súlypontja mintegy áthelyeződik a harmadik versszak 2. soráról a 4. sorra. Ugyanakkor az egyes szám második személyű igealakok és a „te" személy névmás tudatunkban továbbra is felszínen tartják a „barna lány" képletes jelenlétét. Ez a spontánul is sajátos mondatszerkesztés így figyelemre méltó feszültséget eredményez a versnek ebben a részében. A második egység két függő mondata az első egységben látottakhoz hasonlóan szintén pozitív értékekkel telítődik, összekapcsolva az első szerelem és az első költői próbálkozások élményét. A „mejjnek első éneket lantjára te csalál" sor pedig ismét visszahelyezi az első szerelem jogaiba a Tóth Róza kedvéért majdnem elfeledett aszódi kislányt, Cancriny Emíliát. Az ötödik versszak sajátos helyet foglal el a teljes vers logikai rendjében. Ugyanis a „rád" és a „téged" névmások egyidejűleg két verselemre is visszautalnak: a „szent hejekre" és a „barna lányra": Ah, rád vissza bús könnyhullatással Néz szemem: Vesztve téged vésze boldogságom, Mindenem! 290