Ikvai Nándor szerk.: Életmód-kutatások Pest megyéből (Studia Comitatensia 18. Szentendre, 1987)

Farkas Rozália: Pest megyei építőmunkások életkörülményei a dokumentumok tükrében (1900–1945)

FARKAS ROZÁLIA (Ferenczy Múzeum, Szentendre): PEST MEGYEI ÉPÍTŐMUNKÁSOK ÉLETKÖRÜLMÉNYEI A DOKUMENTUMOK TÜKRÉBEN (1900—1945) 1. BEVEZETÉS Tanulmányomban Pest megye építőipari munkásainak munka- és életkörülményeit igyekszem vázolni a századfordulótól a felszabadulásig. Az építőipar már a századforduló táján is közel másfél tucat szakmát foglalt magába, ezek közül elsősorban a kőműves, ács és kőfaragó szakmákkal foglalkozom és csak a mai Pest megye területére vonatkozóan. Természetesen e szakmák általános helyzetét is vázolnom kell az összehasonlítás lehetősége miatt, Budapest építőipari munkásainak helyzetét pedig különösen részletesen ismertetem, hiszen Pest megye munkásainak sorsára ez volt a legnagyobb hatással. Az összefonódás többoldalú. A tárgyalt Időszakban — ha külön megállapodás nem szabályozta —, Pest megye nagy részén a budapesti munkabéreket tekintették irányadónak, természetes tehát, hogy a megyei építőmunkás fél szeme mindig Budapesten járt, a fővárosi bérharcok eredményét figyelte. Ha lakóhelyén nem talált munkát, legelső útja a fővárosba vezetett, hogy itt próbáljon szerencsét. Ha sikerült elhelyezkednie, nemcsak a fővárosi munkások által kiharcolt kedvezőbb munka- és bérfeltételeket fogadta el, de legközelebb már részt vett az azokért folyó harcokban, nemegyszer vállalva az elbocsátás, letartóztatás, bebörtönzés veszélyét is. Ugyanakkor a fővárosi munkanélküliség növekedésével sokszor kerekedett fel budapesti munkás, hogy a közelii falvakban keressen munkalehetőséget. A budapesti, többnyire szervezett munkás sokszor segítette kedvezőbb körülmények közé vidéki társát nagyobb öntudata, harci készsége segítségével. Hiszen az építőmunkások már nagyon korán felismerték, hogy — ha életben akarnak maradni —, harcolniuk kell. Az építőmunkás — kedvező gazdasági konjunktúra esetén is — csak az év egy részében dolgozhat, akkor kell a téli hónapokra valót is előteremtenie. Egy 1870-es kimutatás szerint

1 optimális esetben is a kőműves 220, az ács 250, a kőfaragó 300 napot dolgozhat. A néphagyomány Szerint „ha nyáron megkérdezik egy kőműves feleségét, mi az ura, biztos, hogy így felel: kőműves a lelkem; de bezzeg, ha télen kérdik, akkor azt vágja rá: kőműves a nyüves .. ."

2 Valamennyi iparág közül talán az építőipar reagál legélénkebben a gazdasági konjunktúrára, de a dekonjunktúrára is. A gazdasági válság első jelére a tőke visszahúzódik, csökken a beruházások száma, az építőipari munkalehetőség, ennek következményeként a munkabér is. A vállalkozó, hogy az építés költségének emelkedését ellensúlyozza, az erősödő konkurenciával szemben talpon maradjon, a munkást hajszolja még nagyobb tempóra. A nagymarosi építőmunkások helyzetéről már 1898-ban így számol be az Építőmunkás: „ ... 365