Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 16. Szentendre, 1985)
Nagy Varga Vera: Szolgálók a fővárosban a Tápió vidékéről
A nővérem mindig attul üzent, hogy hogy van, a Mari néni meg vitte a hírt az otthoniakrul. Eccer üzente a Margit, hogy haza akar jönni, mer' a bicskei legények nem tudják mi van vele. 28 Megengedték neki a szüleim, hogy hazajöjjön és a kisebbik lány megy el helyette. (Ez én voltam). Akkor üzent a Margit megint: Mari nénivel gyűjjön be Anna, én itt leszek még 2 napig, betanítom. Ügy is történt. Elmentem helyette és 11 hónapig maradtam. Nyárra azé' hazajöttem én is, meg a testvéreim is, de mikó má' leszüreteltük a szőlőt, nem volt más dolog, mondták, hogy jó lenne, ha mennétek szógálni és vennétek ruhát. A grófi helyen takarítani kellett, utána mindig megfürdeni és átöltözni. Szappant meg hajcsavarót is adtak, hogy a hajam rendbe' legyen. Kaptam szolgálati bizonyítványt, de nekem má' nem volt rá szükségem, hanem mikor a húgom akart menni szolgálni, akkor a szüleim kiigazították a nevet és ő vitte magával." * * * N. B. született Tápióbicskén 1905-ben. „Én nem voltam szolgálni, mer a szüleimnek 60 hold földje volt (szántó, rét meg szőlő). Voltak nálunk béresek és aratók is. A .Fölvégen laktunk, heten voltunk testvérek. Sokan voltak a faluból szolgálni. A lányok azért mentek el szolgálni, mert hazaadták a keresetüket, rá voltak szorulva. Vagy az apjuk el vót adósodva, kellett a pénz. Mások meg csak ruhára költötték, vagy volt olyan, hogy az egyik lány tudott venni egy fél hold szőlőt, vagy páskomot. A Horvátország mögött vannak a páskomok. Inkább szegénylányok mentek szolgálni. Megesett lány is vót köztük, de nem sok. Nyáron itthon voltak, az aratást meg a cséplést megvárták, akkor indultak Pestre. Nagykátáig gyalog mentek, hátukon batyuba' vitték a ruhájukat és ott szálltak vonatra. A lányok egymásnak szereztek helyet. Ezek a szolgálók ki vótak szépülve Pesten, szép ruhába' vótak. Az anyagot Pesten vették meg, de Bicskén csináltatták meg a ruhát. Húsvétra meg karácsonyra a legtöbbje hazajött. „Parancsot" cipő, spanglis cipő vót a lábukon. Még ékszer is volt rajtuk, aranylánc, kékköves-, pirosköves fülbevalók, aranykarika a fülükben. Az én apámnak 60 holdja volt, de nekem még a fülemet se fúrták ki. Az én szüleim csak a szükséges ruhát vették meg. Voltak például ezek az M. lányok többen is, mind szolgáltak, ezek voltak a legcifrábbak, a divathölgyek. Ezeknek nagyon kevés földjük volt, de gazdag legénynek így se kellettek, a szegénylegénynek meg túl cifrák voltak. Az egyik aztán özvegyemberhez ment férjhez, egy másik vidékre került, aki Pesten maradt, az meg nem is ment férjhez. Amit pénzzé' kellett venni, abból mindig keveset vettünk otthon. Húst is mindig keveset vettünk, ha má' ötnegyed 29 húst vettünk, az sok volt. Főzni egymástól tanultunk a családon belül. Volt egy ismerős asszony, az mindig elmesélte, hogy mit főztek az uraságnál, de mi azt nem tudtuk megcsinálni, mer nem tellett. Spenótot meg töltöttpaprikát úgy 1920 körül kezdtek itt főzni Bicskén. Egymástól tanultuk. Vasárnaponként hol egyik, hol másik testvérnél összejöttünk, ilyenkor megbeszéltük, hogy mit főztünk. Vót, hogy tanultunk valami újat. 1934-ben az én menyem lakodalomra sütött egy tortát. Lábasba tette és úgy a kemencébe sütötte meg. Mikor felpúposodott a torta, kinevették. A lá722
