Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)
Kocsis Gyula: A Tápió-vidék településtörténete a XII. századtól
ideig a környéken rejtőztek „... az erdejeken és tavak között maradván meg.. .". 37 Ez sem nyújtott azonban kellő menedéket, így a XVII. század első éveiben a Tápió vidéke teljesen elnéptelenedett, és csak több mint 10 évvel a békekötés után kezdett újranépesedni a vidék. Elsőként feltehetőleg Kókát szállták meg — 1616 körül —, ezt követően 1620-ban Tápiószentmártont, majd Csekekátát. Az 1620-as években már több község újratelepült, sőt a szellemi élet is megindult. Bizonyítja ezt, hogy a Ráckevén tartott synodusokon (Cseke?) Katáról, Tápiószentmártonról és Szeléről is részt vettek a prédikátorok. Szentmártonkátát „Bethlen Istvánnak az törökkel Palánk alatt való megütközése (1626) után következő esztendő tavaszán szállotta meg Cséplő Lukács. . .". A dézsmabérletjegyzékek alapján tudhatjuk, hogy 1628-ban a fentieken kívül lakott falu volt már Kóka, Űri, Szecső, Szentlőrinckáta, Szenttamáskáta is. Ekkor még pusztaként írták össze Ságot, Pándot, Egreskátát, Bicskét. Ezek közül Ság még ugyanebben az évben lakottá vált. Egreskáta többé nem éledt fel, Bicske is csak a XVIII. század elején. Az 1630-as években tovább gyarapodott az élet, emelkedett az újjáéledő falvak száma. Pánd megszállása 1630-ban kezdődött, eíkkor bízta meg Szilassy András földesúr egyik losonctugari jobbágyát a betelepítéssel, és 1634-re már biztosan lakott. Az 1640-es évek közepére lényegében befejeződött az újratelepítés folyamata. A XVII. században ezek után már csak Sülyben állt helyre az élet. Sülyt 1653-ban szállták meg. Birtokosa Bosnyák Judit az alábbi feltételek mellett engedélyezte a megtelepülést: akik letelepszenek, négy esztendeig szabadságot kapnak. Ennek letelte után minden jobbágy, aki a maga ekéjével szánt, tartozik egy aranyat, félhelyes jobbágy egy tallért fizetni. A más embernél lakó zsellér, vagy aki föld és rét nélkül van, egy forintot fizet. Ezenkívül a jobbágy egy icce, a zsellér egy meszely vajat ad. Karácsonykor közösen egy őzet adnak. Ha az erdőre idegen sertés marhákat fogadnak, a dézsma fele a földesasszonyé, fele a falué. A szomszéd Szentistván pusztát, ahol kúriája van, használatra átengedi egy karmazsin papucsért, ha szántják, kilencedet adnak, ha erdejében makk terem, a sertéstized őt illeti. Nem sokkal azután, hogy a sülyieknek biztosított négy adómentes év letelt, vége lett annak a félszázados békés időszaknak, amikor a nagyobb hadjáratok pusztításaitól 1 nem kellett tartani a jobbágynak, és ha a magyar és török portyázok zaklatásait sikerrel kivédte, békésen gyarapodhatott. 1656ban például egyenesen Wesselényi Ferenc nádornak kellett eltiltania a balassagyarmati katonákat a szenttamáskátaiak sarcolásától, mert „... az nagy félelem miat pusztán hattak falujokat és niavaliasok imit amot lappanganak s haza menni nem mernek . . ,". 38 1659—60-ban a Jenő és Várad ostromával kapcsolatos hadmozdulatok és harcok községek sorának pusztulását eredményezték Pest megye középső részén iís (Boldogasszonykáta, Csekekáta, Ság, Széntlászló, Szenttamáskáta, Tóalmás, Szele, Űjfalu). A portakiigazítás kapcsán 1661-ben lefolytatott tanúvallatásokkal illusztrálom a pusztulást: Csekekáta lakosai „ ... annyira el oszoltak messze földre, hogy vissza nem mind mennek...", Szele falut pedig ,,. .. egy ember sem lakja, hanem pusztán vagyon ... csak szél fújja azon falu helyét. ..". Ez az időszak azonban csak rövid ideig tartott, a lakosok néhány hónapon, éven belül visszatértek. A pusztulást követő békeidő is rövidebb, csak negyedszázadig tart. A Buda visszafoglalásával kapcsolatos harcokban újabb három község (Boldogasszonykáta, Szenttamáskáta és Zsiger) tűnik el örökre. Több község lakosai hosszabb-rövidebb időre elfutottak. 39 95
