Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Köszöntő

Most harmadszor mondom, Csúfot tettél rajtam, Gyere hát táncolni Csúfot teszek rajtad! Sári bíró lánya, Muzsikás, muzsikás, Sallai szép Kata! Tizenkét muzsikás, — Nem megyek, nem megyek Ha este meghúzod Darvas Kis Kelemen, Reggel legyen vége, Piszkos a te ruhád, Ha reggel meghúzod, Szennyes leszek tőle. Este legyen vége! Bartók század eleji gyűjtőmunkája, Kodály Zoltán rendszeres pándi tartózTcodása, kedves időtöltése Palló Imre éknél bizonysága a táj szépségének, megbecsülésének. Idézhetem a magyar paraszti társadalom neves kutatóját, Erdei Ferencet is, aki „Futóhomok" című munkájában így ír a Tápió mentéről: „Olyan parasztokat, amilyeneket Reymont nagy regénye rajzol, kevés helyen lehet még látni: a Duna—Tisza közén csak az Aszód—nagykátai járás szigetén. Az úrbéri teher nyomta őket, a topográfiai izoláltság elejét vette minden polgárosodásnak, nyugalom ömlik el mezeiken, megállt fölöttük az idő. Korábban úrbéri, ma pedig szabad paraszti állapotuk csak arra volt elég, hogy önállósodjanak s primitiv kultúrát neveljenek maguk közt, de másra nem." Másként látta ezt a népet Kovács Imre, a népi írói mozgalom balszárnyának markáns egyénisége. A Néma Forradalom с munkájában a Tápió mente agrárproletariátusának elviselhetetlen nyomorúságáról tájékoztatta az egykorú társadalmat. Szociális helyzetüket így jellemezte: „Keresetük kevés. Van néhány hold földjük, kis házuk, ezen kívül feles mívelésre vállalnak földet. Arra a kérdésemre, hogy nem vágyódnak-e jobb viszonyok, jobb sors után, megrázzák fejüket, mint már annyiszor tették a földi dolgokkal kapcsolatban ezen az estén is szinte egyszerre mondják: nem. Nem e világi dolgokon múlik az ember igazi élete, hanem a lelkieken. Ez az élet a siralom völgye, mennél többet szenvedünk itt, annál jobb lesz a sorsunk odaát. . . Az ő szemléletükre ez a legjellemzőbb. Csak így tudják elviselni az agrárproletárok nyomorult életét." Móricz Zsigmond a Kelet Népe 1940. szeptember 15-i számában eképpen kesereg „Tapogató" címmel írott tárcájában. „Fél négykor megérkeztünk Nagykátára. Senki se várt az állomáson. Beküldtem egy gyereket Kocsi Pál elnök úrhoz s az avval jött vissza, hogy Kocsi Pál asztalos lévén, ma elment anyagot bevásárolni, a felesége pedig kint van a mezőn kapálni. Milyen jó, hogy Darvas és Somogyi nem jöttek. Kenesseyvel kettesben leültünk a restiben. S megittunk két-két fröccsöt. Rettenetes lehangoltság volt bennem. Egy pillanat alatt beláttam, hogy ezek szegény emberek nem mertek velem találkozni. Ki tudja, milyen következményektől féltek. Beláttam, hogy a földmíves magyar nép ma még abban a társadalmi beidegzettségben él, hogy kizárólag csak a hatóság közvetítésével lehet vele érintkezésbe lépni." Váci Mihály 1960-ban Veres Péter biztatására ment a Tápió mentére és alsóegreskátai feledhetetlen élményként írta meg: „Innen még nem látszik" című esszéjét Halasi Marikáról. „Marika köré sereglik ez az egész elmerülő, kiveszőfélben levő, más gyerekeknek csak leporellókban, biológiai órán kitömve és tv-ben mutatott világ, ez a rezervátum, ez a halálra ítélt dzsungel: — a disznóólak kócossága, a kazalaljak gizgaza, a kertalja rendetlen nyomora, 6