Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)
U. Kerékgyártó Adrien: Népviseleti emlékek a Tápió mentéről
45. kép. Ácsolt láda 1860-ból — Tápióbicske. (CKM 63. 231) és színű anyagból készült; a szoknyák bár színesek, de sötétebb színhatásúak voltak a blúzoknál; aljukra piros szőrzsinórt varrtak, hogy az alja harangozzon. Az apró állóráncokba szedett szoknya fél lábszárig ért (26. kép). Hűvös időben, nagy ünnepeken, templomba a jómódú asszonyok bélelt ujjast öltöttek magukra (27. kép). Ilyen ujjast őriz egyet a Néprajzi Múzeum gyűjteménye Szentmártonkátáról. r ' ;í Ez fekete atlaszselyem, vászonnal bélelt ruhadarab; keskeny, állónyakkal, ívelten testhez szabott háttal, a mell alatt szűkítő bevarrásokkal, derékvonal alatt vagy 20—25 cm-es hosszabbított részszel. Ezt a hosszabbítást egybeszabták ki a derékrészekkel. Nyakánál, csuklóknál és az alja szélén középkék atlasszal szegett. Eleje 10 db behúzott gombbal záródik. Ujja szűk, kétrészes. Karkivágása alig ívelt. A feljegyzés szerint ezt a darabot 1890 táján varrták és 1914-ig volt divatban. Ez a ruhadarab erősen polgári jellegű, ugyanúgy a vele együtt viselt fekete selyem, szalag, csipke, gyöngydíszes, nyakfodros, első ünnepi főkötő, melyet csak kettős ünnep első napján tettek fel. A menyecskék felkontyoláskor fehér, vagy rózsaszínt kaptak, amit aztán — amíg megillette őket — vasárnaponként viseltek. (Ez utóbbiból a gyűjteményben nincs.) Nagykátán ismertek egy kacónak nevezett blúzfélét, de ilyet a gondos Gyarmatiné sem tudott megőrizni. Emlékezete szerint hátvarrással, derékhoz szabott, ráncolt, sonka ujjal, álló nyakpánttal, hullámos derékhosszítással ellátott, bélelt, vastag selyem, vagy bársonyból való ünnepi ruhadarab volt. Ehhez is bő szoknyát vettek fel. A szoknyák legszélére szőr szalagcsík került, a belső felire pedig 8—10 cm széles alábélelés, az ún. pli. A szoknyáik elibe ők 588