Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

I. Sándor Ildikó: A lakóház tüzelőberendezéseinek változása száz év alatt a Tápió vidékén

évekre volt jellemző. Mivel a konyha fele le volt padlásolva, s csak a fél konyha volt nyitott, az újabb tűzhely füstjét legalább 2 méter hosszan kellett a szabad kéménybe elvezetni. Erre szolgált a fekvőkímíny, amit Úriban sírkímínynek is hívnak, Sülysápon pedig zsákkímínynek neveznek. A fekvőkéményt a padláson építették meg vályogból vagy téglából. Valóban sírhoz vagy inkább koporsóhoz lehet hasonlítani. Magassága 50—60 cm, szélessége kb. ugyanannyi, hosszúsága a 2 m-t közelíti, attól függően, milyen széles a konyha (ami általában 2,80—3 m). A fekvőkéményt a szobában, a kemence torka fölött kezdték építeni. A füst a kemencetorok és a közfal között szállt föl a fekvőkéménybe, amelynek oldalait szépen betapasztották. A sírkémény teteje a szabad kéményhez közelítve egyenletesen emelkedett, úgy, hogy ez a vége 15—20 cm-rel magasabb volt, hogy jobb huzatja legyen. „Itt a füst a fekvőkímínyen ment át az előző kímínybe. De semmi diferencija nem vót azír, hogy fekvő vót. Ojan huzattya vót, hogy csuda!" (Űri). Az. 1950-es évektől kezdve már nem építettek fekvőkéményeket. Eredetileg is kevés készült belőlük. Mivel már korábban kialakultak a kaminők, ezt a kevésbé tetszetős, de egyszerűbb megoldást választották helyette. Vagyis újabban 30. kép. Vesszőből font szabad kémény. Tápióság. (F.: Kocsis Gy., CF 18 564) 470