Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Dinnyés István: A táj- és a természet hasznosítása a régészeti leletek alapján

nek. A rövidkasza elsősorban a szénakaszálás eszköze, s így az istállózó állattartás eszközei közé is illene. Többféle feladat elvégzésére alkalmas szerszám a tápiógyörgyei sarló (26. tábla 2.). H: 34 cm; penge Sz: 3,1 cm. Sima élű, jobbkezes eszköz. Jellegzetessége a széles penge, aminek előlapján, a fok mentén vájat húzódik. A nyéltüskéhez tompaszögben kapcsolódó, téglalap metszetű nyaka alapján jól beilleszthető késő Árpád-kori sarlóink

170 közé. A nem fogazott, széles penge aratáshoz és a fű levágásához egyaránt használható volt. Itt említjük meg egyetlen, késő középkori, mezőgazdasági eszközünket, a Tápió és az Ilike-folyás szétválásánál levő, késő középkori falu területén talált sarlótöredéket.

171 Méretei (a töredék h: 23,5 cm; penge sz: 1,6 cm; vast.: 0,4 cm) a fogazott aratósarlók méreteihez állnak közel. A gabonaőrlés, mint a feldolgozás első lépése, a középkorban is a ház körüli munka része volt. Eszközét, a kézzel hajtott kézimalmot

172 a kelta kor óta, szinte a közelmúltig használta a Kárpát-medence lakossága. Ezért nem meglepő, hogy a Tápió mentén is felbukkannak a malomkövek (pontosabban, többnyire töredékeik) a terepbejárások és faluásatások

173 anyagában. A tatárjárás utáni évszázadokban az egyre intenzívebbé váló mezőgazdaság szükségletei a földművelésben is új módszereket (nyomásrendszer, trágyázás, zöldségfélék termesztése stb.), ezzel új eszközöket igényeltek. E késő középkori — vidékünkön ma még hiányzó — eszközök

174 (háromszögletes, aszimmetrikus vasú, taligás, csoroszlyás kerülőeke; hosszú pengéjű kasza, különböző kapák, sarlók, vasvillák stb.) hosszú ideig, kisebb változásoktól eltekintve a XIX. század közepéig a magyar mezőgazdaság alapvető szerszámai maradtak. * * * Vidékünk, a Tápió mente, a régészeti leletek vallomása szerint legalább hat és fél ezer éve lakott terület. Az itt élt népek (az őskor régészeti kultúráinak ismeretlen nevű hordozói és a szkíta kortól kezdve, már név szerint is ismert néptörzsek, népek) többségének gazdálkodásában a földművelés volt alapvető, összhangban a táj természetes adottságaival. Bár a Kárpát-medence, az Alföld a kelet-európai sztyepp-erdős sztyepp legnyugatibb szigete, a kelet felől hozzánk érkezett, elsősorban állattenyésztő pásztornépekre itt kétféle sors várt. Vagy beolvadtak a helyi lakosságba (pl. egyes rézkori és korai bronzkori törzsek), vagy maguk tértek át a föld megművelésére, mint a szkíta kori lakosság — sigynnák —, a szarmaták, majd az avarok. Az állattenyésztés a földműves közösségek életében sem játszott alárendelt szerepet. Jelentős súlya volt a lakosság élelmezésében és a cserélhető, eladható javak termelésében egyaránt. Valószínűnek tűnik, hogy már az őskori települések lakói között kialakult valamilyen munkamegosztás a földet művelő és az állatállományt gondozó családok között. A munkamegosztás másik iránya a kézművesség (ezen belül elsősorban a termelés eszközeinek, szerszámainak előállítása) kialakulása. Talán már a pattintott és a csiszolt kőszerszámokat is a közösségek ebben jártasabb, esetleg erre specializálódott tagjai készítették. A fémfeldolgozás (bronz, majd vas) elterjedése pedig a Tápió menti településeken is fémműves műhelyek létrejöttével, a bronzműves, majd kovácsmesterség kialakulásával járt együtt. Az élelemtermelő gazdálkodás már a régészeti korszakokban jelentősen megváltoztatta a táj természetes állapotát. Szántóföldek és legelők terjeszkedése először a nagytestű, növényevő állatok (őstulok, majd a szarvas) kipusz43