Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)
Novák László: A Tápió vidékének hagyományos építkezése
sítésére. A deszkának való fenyőfát Szolnokról szállították, szekereken, ahová a máramarosi hegyekből a Tiszán úsztatták le tutajként. A Tápiók és mellékvizeik (pl. a Hajta, amely Farmos mellett mocsárrá terebélyesedett, s a „Farmosi Nagynádas" nevet viseli) vizenyős, mélyebb fekvésű térszínein gazdagon termett a nád, sás és gyékény. A patakok közelségében meghúzódó falvak lakossága számára bőségesen rendelkezésre állt a nagyon fontos, értékes tetőfedő anyag, a nád. Mivel a vizek, nádasok is a földesúr magánbirtokához tartoztak, így nádhoz is az ő engedelme vagy kegye folytán juthattak a jobbágyok. „Határunkban bőven nád terem, és azt földes uraink engedelmibül kit feliben, kit harmadában vágjuk" — jelentették ki a farmosiak 1767-ben, 9 s a szeleiek is arról beszéltek, hogy a „Nád, melly bőven terem és az földes uraság között el szokott osztódni, abbul nékünk is földes uraink bírásokhoz képest juttasztanak. Gyíkínyünk és csáténk bőven vagyon . . ." 10 A bicskei jobbágyok is megelégedéssel nyugtázták nádellátottságukat. 11 A Tápió felső folyása vidékén sem szűkölködtek a falvak nádban. Ezt erősíti meg a sápi jobbágyok vélekedése is 1767-ben: „Határunkban Tápió nevű maraztunk 12 lévén, abbul házaink födésire nádas csatét annak ideiben szabadon vágunk, és azzal födelégben magunkat segélttyük . . ." 13 10. kép. Szelementartó ágas. Tápióság. 424