Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Novák László: A Tápió vidékének hagyományos építkezése

11. kép. Ollóágas-szelemenes tetőszerkezet középen tartó félágassal. Szentmártonkáta. A földrajzi körülmények, a táji adottságok tehát döntően meghatározták a vidék építkezési lehetőségeit. A múlt század végéig—századunk elejéig túlnyomó részben fundamentum nélküli sárfalakat készítettek. Szükségszerűen készítették sárból az épületek falazatát vidékünkön is. A táj kőben szegény, így csupán az égetett agyag, a tégla vált idővel fontos építőanyaggá. Természetesen, kizárólag téglából csupán uradalmi kastélyokat, a közösség igényeit szolgáló épületeket (községháza, mészárszék, különböző boltok) emelték téglafalra, de a téglát rendszerint vályoggal vegyesen rakták fel, csupán a fundamentumot, s az alsó részeket építették téglából. A paraszt-jobbágyság szinte kizárólag sárfalat épített még a XIX. század második felében is. A régebbi módozat szerint az épület (lakóház, istálló, kamra) falát erős faoszlopokkal erősítették meg (8. kép), amelyet erősebb ágakkal fűztek össze, s erre a vázra rakták fel a polyvás sarat. Később hasonlóan készítették a házak padlásterét lezáró vértelek, homlokfalazatát, a fürsüvint (fonott sövényt betapasztották sárral). A Tápióság vidékén általánosan készítették a vert falat még a XX. század közepén is. A vályog (ún. vályogtégla) alkalmazása is széles körű, különösen a múlt század végétől. A polyvás sárból, hasáb alakú forma, vályogvető segítségével vert, s a napon megszárított vályog kiváló szilárdságú és tartósságú építőanyagnak bizonyult (elsősorban akkor, ha megfelelő szigeteléssel megakadályozták az elvizesedését, ami szétmállását idézte volna elő). Lehetségessé vált a tartóoszlopok mellőzése a falazatban, a 60—70 cm vastag vályogfal (úgyszintén a hasonló vastagságú, deszkazsaluzat között 425