Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Novák László: A Tápió vidékének hagyományos építkezése

sara volt bízva, hogy jobbágyainak biztosít-e fát és vesszőt. Legtöbb esetben tűzifát, gúzsnak való, kémény fonására alkalmas vesszőt vihettek a falubeliek az uradalmi erdőkből. „Földes Urainknak tilalma alatt határunkban vagyon erdő, es onnan gúzsai, boronára való tövissel segittyük magunkat", válaszolták a szentmártonkátaiak, de nagy kárukra „Épületre vagy tűzre való szabad erdőnk határunkban nintsen", jegyezték meg/* Hasonló helyzetben voltak a szentmártoniak is, mint mondották 1767-ben: „Határunkban kevés erdeje az uraságunknak ugyan vagyon, de ahhoz különös engedelem nélkül nem nyúlhatunk és akkor is egyedül gúzsnak vagy kémények fonyására való vesszőket hozhatunk. Ugyan ezért is épületre, úgy tűzre való fák nélkül szűkölködünk."5 Tápióbicskén fiatal erdő volt ez idő tájban, s érthetően „Földes uraink által tilalomban tartatik", de az egyik földesúr megengedte jobbágyainak, hogy „nyessedéket az neven'dék fakón tehessünk" — említették meg a lakosok.

6 A fában gazdagabb északi Tápióság falvaiban jobb lehetőségeknek örvendezhettek a jobbágyok. „Helységünknek határában tek. uraságunknak tilos erdeje lévén abbul szükségünkre, midőn meg jelenttyük magunkat, épületre és szerszámra való való fa ingyen engedtetik, tűzre való fánk pediglen más különben nintsen, hanem az erdőnk ez előtt nagyon ki vágatván, az tuskókat és földben levő gyökereket áskállyuk, és avval valamennyire segeltyük. Ügy hébehóba, midőnn az erdő nyesettetik, ollyankor nyessedék is magunk hasznára sza6. kép. Szelemengerendás, horogfás tetőszerkezet, a kéménynél tartó fél ágassal. Kóka. 421