Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Halász Péter: A Tápió menti falvak telekhasználata és építkezésének változásai

néha kétszárnyút is. De ez az ajtó is alacsony volt, akárcsak a fal, „úgy, hogy a címeres szarvú magyar ökörnek jól le kellett hajtania a fejét, mert a szemöldökfa leért majdnem a gerincéig".

70 Az ilyen istállóknak nem volt padlásuk, ezért kantaistállóknak nevezték őket (Nagykáta). A falakra sárgerendát fektettek, erre pedig néhány körösztkerenda került. Ezekbe eresztették bele az ollófákat, amelyek a szelemengerendát tartották. Az ollófákat néhol apró, a keresztgerendákon nyugvó ágasfák helyettesítették (Nagykáta). A szelemengerendára támasztották a horogfákat, amelyek végei a keresztgerendákon körbefutó koszorúfán -nyugodtak. A XIX. század első felében az is előfordult, hogy az istállófalra még sárgerenda sem került, a keresztgerenda a sárfalon feküdt és nem ért túl az istálló falán, így az épületnek még eresze sem volt. 59. kép: Körbedeszkázott padkájú, mintázott kemence, Tápiószentmárton (Ikvai Nándor felvétele) 60. kép: A bővített tüzelős istálló Úriban. Brozsák Endre szerint. Az istállótető mind a négy falon csurgóra állt, vagyis farazott (farazatos) tető volt, s általában meredekebb, mint az ágasfás lakóházaké. A tetőt rendszerint náddal fedték, zsúpot legföljebb borításra használtak. Nagykátán azonban — írja Borzsák — a lakóházak és az istállók egyaránt nyeregtetősek voltak.

71 Ugyanez volt a helyzet Szentmártonkátán is,

72 itt az ollófák nem is mindig a keresztgerendákra, hanem a körbefutó koszorúgerendákra támaszkodtak. A nyeregtetős istállók két végén ágas tartotta a szelement. Előfordult az is, hogy 409