Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Halász Péter: A Tápió menti falvak telekhasználata és építkezésének változásai

rint harántbolttal rakták, a tetejük le volt zárva, hogy az eső ne essen be a pitvarba, a füst oldalt távozott el. Különösen Tápiósápon, de alkalmasint más településeken is, vakolatból formált kereszt állt a kémény tetején, egyben az épület legmagasabb pontján (51. kép). Vannak, akik ezt a kéményen álló keresztet azzal magyarázzák, hogy a tűz ellen védte a házat. A hagyományos, szabadkéményes pitvar (52. kép) hátsó részén, a kémény alatt, vagyis a kéményajján a szoba felőli oldalon sárból rakott patka húzódott a fal mentén, az innen nyíló kemence szája alatt. Ezt a falat füstösnek nevezték. A kemence száját úgynevezett tévővel zárták el, az úgy készült, hogy fakeretre vesszőt fontak, aztán mindkét oldalát megtapasztották agyaggal. A füstös hátulsó oldalához volt építve a vízmelegítésre szolgáló katlan. A múlt században, de sokan egészen az 1920-as évekig a padkán főztek, ritkán szolgafán, inkább vasháromlábon, serpenyőben. De főztek különböző fazekakban is, amiket beraktak a kemencébe. Ilyen volt a tótfazék vagy szakállas fazék.

55 Ezek mázatlan, úgynevezett vászonfazekak voltak. A kémény alatt, a hátsó falban régen vakablak volt, később pedig polcokat tettek (telázsi), s itt tartották a tányérokat, lábasokat, poharakat, késeket, villákat, tálakat, a falon pedig tésztaszűrők, vasedények lógtak. Itt kapott helyet a fából faragott kanalas és a sótartó is. A padka egyik sarkában, rendszerint a katlannal (vagy üstnél) tartották a szénvonót, a piszkafát, a csípővasat és a csóvát, amivel a kemencét pemetezték. A pitvarajtó rendszerint a kamra vagy a kisház felé nyílik és mögötte van a vízlóca vagy vízpad, amin a vizesvödröt (rocska) vagy a vízzel telt bádogkannát (kánná), esetleg az ivóvizes cserépkorsót (kőkorsó) tartották. Akkoriban a pitvarban ettek, mégpedig egy alacsony evőasztalról, amit kis, mosószéknek is használt alkalmatosságokon ültek körül. A XX. század elejétől a tűzpadkák szélénél egyre több helyen falat húztak a mennyezetig és ajtót készítettek rá. Az elfalazott padka neve kamin, kamil vagy vindófni, vindófli, s ezt a két kifejezést egy településen belül is használják. Ilyen módon teljesen füsttelenné vált a pitvar (amit ekkor már egyre inkább konyhának, melegkonyhánák neveztek), a két kőláb közti mestergerenda ajtó felőli részére fazekast vagy tálast (54. kép) akasztottak, ami tulajdonképpen egy többé-kevésbé díszesen megfaragott polc volt, s ezen tartották az edényeket, alattuk pedig a kampókon dísztányérok, bögrék lógtak. Az újonnan épült házakban természetesen már az 1940-es évektől nem építenek kamint. A tűzhely füstje cilinderkéménybe torkollik, s a konyhákban egyre korszerűbb sütő- és főzőeszközök találhatók. A pitvar konyhává válásával párhuzamosan sokat változott a főzés módja, technikája is. Amíg a kemencében és a kemence előtt főztek a nyílt tűzön, a szénvonóval igazították a kemencébe a fazekakat, azzal húzták ki a parazsat is a kemence szája elé. A nyílt tűzhelyen vászonfazekakban főztek. A nyílt tűz köré állított cserépfazekakat főzés közben fordítani kellett. A kemencében való főzés egyébként néhány helyen egészen az 1950-es évek elejéig megmaradt, babot, káposztát, kocsonyát még ekkor is főztek itt. A legtovább azonban a kenyeret sütötték a kemencében. Egyszerre általában 3—4 kenyeret sütöttek a kukoricaszárral, rőzsével befűtött kemencében. Kenyérsütésre általában kéthetente, ritkábban hetente került sor. Amikor a házbeli kemence már kezdett kimenni a divatból, elsősorban a kenyérsütésre az udvaron építettek ún. tábori kemencét. De előfordult az is, hogy a házban és az udvaron egyaránt volt kemence, télen odabent sütötték a kenyeret, nyáron pedig kint. Az ötvenes, de 393